Rögtön az elején bevallom, magam sem tudom, hogy mit vártam a legújabb Star Wars-filmtől, ez pedig egyszerre boldogító és zavarba ejtő érzés. Boldogító, mert amikor sorra érik a kritikák Hollywoodot mind a közönség, mind a szakma részéről a folyamatos biztonsági játékai miatt (az ellentmondás az egészben, hogy a Star Warsnál nagyobb ebben a kategóriában nem is létezik) jó érzés valami olyasmit várni, ami nem tudod, hogy merre tart és zavarba ejtő... pont ugyanezért. Megszoktuk, kiismertük azokat a paneleket, amelyekkel az Álomgyár folyamatosan "meglep" minket és csodájára járunk egy Mad Maxnek, egy Dunkirnknek, vagy egy Szárnyas fejvadásznak. Amikor pedig azt kapjuk, amit előzetesen ígérnek, akkor valahol mégis becsapva érezzük magunkat.

A két évvel ezelőtti Az ébredő Erő sok szempontból tipikus példája ennek: a Star Warst mindig is áthatotta a nosztalgia, hovatovább ez tartotta életben (no meg George Lucas és az újra kiadásai). Az Egy új remény már bemutatásakor filmtörténeti mérföldkő volt (nem, ezek egyáltalán nem túlzó szavak), hiszen átrendezte a hollywoodi stúdiórendszert, ezzel együtt a közönségnek - valamint a popkultúrának - visszaadta a mese varázsát a jóról és rosszról. Azonban A jedi visszatértet követően nem jöttek újabb trónkövetelők, csak hasonlóak (de azért innen a messzi-messzi galaxisból csókoltatjuk a drágaszágosz Zsákos Frodót és Harry Pottert), mindemellett két trilógia között nemhogy az igazak álmát aludta volna, hanem generációkat fertőzött meg az Erő misztikumával, apák és fiaik sorsával, a lázadáshelyességével az elnyomókkal szemben. Ez valahol vissza is ütközött az amúgy sem makulátlan előzménytrilógián, hiszen amellett, hogy George Lucas igyekezett kibővíteni, új meglátásba helyezni ama bizonyos galaxist, elfelejtkezett a karakterek varázsáról és kiforrottságáról, amiről nem lehet azt mondani, hogy ne okkal bökné a mai napig az ebben a nosztalgikus bűvkörben megélt rajongók érzéseit. Majd két éve jött J.J. Abrams és pont erre a nosztalgiára húzva vezetett vissza mindenkit ebbe a világba és (talán) már túlzásba is esett, akárki akármit mondjon is, a trilógia bevezetőjének ez is volt a feladata. Visszavezetni, alapokat lefektetni, nem pedig újítani. De az is bizonyos volt mindenki számára, akár a rajongók kettészakadt táborát, akár a Disney fejeseit nézzük, hogy a folytatásra ez nem lesz elég. 

Eme hosszúra nyúlt bevezetőre azért is volt szükség, Kedves Olvasó, hogy megértsd, honnan is indul Rian Johnson rendezése, akinek már a megválasztása is beszédes. Johnson igazi aeteur a független filmes világból, aki rendre eljátszik az adott zsáner szabályaival: ezt tette a heist mozikkal (Brothers Bloom) és néhány éve a sci-fivel (Looper) is, most pedig megkapta a világ legnagyobb játszóterét és azt tette, amihez a legjobban ért. Játszott.

Míg Abrams nagyon is jól ismeri az ilyenkor bevett szabályokat és forgatja ki, avagy hasznosítja újra őket, Johnson simán képes felrúgni mind azokat, mind a rajongói elvárásokat, ezek viszont mentesek mindenfajta öncélúságtól, mert eléri velük, hogy újat teremtsen, avagy a régit újrateremtse. A Star Warsnak pedig piszkosul szüksége volt erre! Mert akármennyire is szerettem Abrams nosztalgiabombáját és akármennyire szimpatikus volt, hogy a Zsivány Egyes kicsit besározta a galaxist, a saga folyamatosan ugyanazokat a köröket járta újra és újra már évtizedek óta. 

Most azonban itt van Az utolsó Jedik, amelynek sikerült újradefiniálnia a legendáriumot, méghozzá nem kis vállalások közepette. Pedig ahogy a fentiekből is kitűnik, egy Star Wars-film teljesíthetetlen elvárások elé állítja az embert, elsősorban a rajongók képében: "Nem eléggé olyan mint az eredeti trilógia.", "Túlságosan olyan." "Túlontúl gyermeteg." "Túl sötét." "Túl prequel.", stb. Johnson viszont pont a teljesíthetetlen elvárásokat tette meg filmje egyik mozgatórugójának (a múlttal való leszámolás mellett) ezért is tud olyan jól működni, hiába örökölte meg mind az Abrams féle Mystery-boxnak, mind a mai franchise-építésnek a terheit.

Már Az ébredő Erőben is felbukkant a téma, és ott is elsősorban Kylo Renben öltött testet, ahogy ezektől nyög, szenved és ahogy mindez sodorja a sötét oldalra. Johnson viszont továbbgondolta ezt - valamint az ebben rejlő önreflexivitást - és szereplőit az elé a kérdés elé állította, hogy mi történik akkor, ha az elvárásaink nem találkoznak azzal, amire számítunk?

Ezt pedig a George Lucas óta először a forgatókönyvért és a rendezésért egyedül felelős Johnson folyamatosan kihasználja, akár a dramaturgiáról, akár a már-már paródiába hajló humorról, akár a karakterek bejárta útról, vagy régóta várt kérdésekre adott válaszokról van szó, így a bő 2 és fél órás játékidő alatt bőven van miért izgulni és van min meglepődni. De nem csak ez az egyetlen újítása, hanem az, hogy a saga 40 éves történelmében most először sikerült egyensúlyba hozni  a sötét és a jó oldalt.

Ehhez a legközelebb talán A sith-ek bosszúja járt, viszont ott mindenki tudta a végkifejletet, csupán a hogyan volt kérdéses és a karakterek túl soványan voltak megírva ahhoz, hogy érdemben izgulhassunk értük, még ha fájdalmuk, kétségeik átérezhetőek is voltak helyenként. Jelen esetben mind Rey, mind Kylo Ren (igen, ő is!) a nézői szimpátiát viseli magán - noha előbbi az erkölcsösebb, utóbbi az érdekesebb - és mindkettőjüket kétségek gyötrik választott útjaik helyességéről, és Johnson szerencsére nem rest folyamatosan szembesíteni őket, miközben egyfajta ütközőpontként ennek a közepén ott van Luke Skywalker maga.

Az eredeti hármas kétségtelenül legtisztább és egyben talán legkevésbé érdekes karaktere éppen Luke volt. Az író-rendező viszont nehéz súlyokat és terheket aggatott a figurára, aki ezzel sikeresen túlnőtt önmagán, nem kevésbé az őt alakító Mark Hamill, aki leghíresebb figurájának eddig nem látott mélységeit és magasságait mutatja be, de legalább ennyire dicsérhető Adam Driver is, aki végérvényesen maga mögött hagyta figurája sértődött tinédzser amplitúdóit, ezzel is kiemelve Kylo Ren instabilitását. A néhai Carrie Fisher is minden eddiginél gondterheltebb a szerepében, de az újoncok, mint Laura Dern, Benicio Del Toro, vagy az újonc Kelly Marie Tran is remekek, míg az Oscar Isaac alakította Poe, vagy John Boyega Finnje szépen felosztják egymás között Harrison Ford Han Solo-i hagyatékát. Ellenben a film egyik hátránya is a figurákhoz köthető: Johnson régieknek és újaknak is igyekszik megadni a kellő mennyiségű játékidőt (ami egyrészről jó), miközben a hozzájuk tartozó történetszálak nem feltétlenül indokolják azt (ez már kevésbé). 

Konkrétan: Az utolsó Jedik egy másik újítása, az Erő misztikumának a kiterjesztése és a jediség mibenlétének a feszegetése egy filmre elegendő alapanyagot biztosítanak, amihez képest Finn és Rose hajszája a film McGuffinja után, vagy a most valamivel nagyobb szerepet kapó Poe csatározásai kevésbé izgalmasak a történet szempontjából, ellenben a galaxis sokszínűségének, határainak összemosódása szemszögéből ezek sem elhanyagolható tényezők. Mint ahogy azok sem, hogy Johnsonnak az akciójelenetekbe is nem kevés kreativitást, újdonságot sikerült csempésznie legyen szó akár fény- avagy lézerkardpárbajról (eredetiben és szinkronban mind a kettő kifejezés elhangzik, csak mielőtt a magyar változatra köpködnénk), vagy akár látványos űrcsatákról. 

Az utolsó Jedik egy az elvárásokkal vakmerően szemben álló mozi - ezt John Williams még inkább a klasszikus zenébe, mint a témacentrikusságba kapaszkodó score-ja is aláhúzza - éppen ezért, no meg töménysége okán sokak torkán akadhat. Persze felmerül még egy kérdés: valóban A birodalom visszavágot másolja-e és egyáltalán felér-e hozzá? És valóban számos történeti eleme (lakatlan bolygón történő kiképzés, kivéreztetett haderők csatározása) visszaköszön, nem ezek miatt ugrik be elsősorban az embernek Irwin Kershner klasszikusa, hanem a figurái rétegeltsége, univerzuma kiterjesztése okán, még ha mentes is ezúttal az "Én vagyok az apád." típusú hűha pillanatoktól és természetesen nem, nem ér fel hozzá, mivel annál masszívabb, helyenként csapongóbb is. Ugyanakkor kétségtelenül nem csak a széria, hanem a jelenlegi blockbuster felhozatal egyik legbátrabb, leginkább nagyívűbb, ugyanakkor legszemélyesebb darabja is egyben, amely mind a múlt rajongóinak a megújulást, mind pedig a jövő generációnak a rajongás varázsát hozhatja el a későbbiekben.