David Cronenberg neve hallatán általában a bőr alá kúszó biohorrorjai jutnak az eszünkbe, de a rendező egy idő után más műfajokban is kipróbálta magát, hátha tud olyan korszakalkotó filmeket alkotni, mint például korábban a Videodrome vagy A légy. Ha nem is emlegetjük minden idők legmeghatározóbb filmjei között, az idén 15 éves Eastern Promises - Gyilkos ígéretek kétségkívül a direktor legjobbjai között van - és láss csodát: pont a legemlékezetesebb jelenetében idézi meg a klasszikus Cronenberg-vonalat, ami a testhorrorban manifesztálódik.
A rendező ezúttal a gengszterfilmek műfajában bizonyította be, hogy nem szabad őt csak úgy beskatulyázni. Egy Angliában élő tizennégy éves orosz lány belehal a szülésbe, és az őt gondozó orosz-angol szülésznő, Anna (Naomi Watts) magához veszi az elhunyt orosz nyelven íródott naplóját, hogy rátaláljon a rokonokra, akik felnevelhetnék a gyereket. A szálak azonban egészen az orosz maffiáig vezetnek, így Annának szembe kell néznie a kiismerhetetlen főnökükkel, Szemjonnal (Armin Mueller-Stahl), aki hullámzó természetű fiával, Kirillel (Vincent Cassel) vezeti a családot. Emellett feltűnik Kirill sofőrje, Nyikolaj (Viggo Mortensen), akiről kiderül, hogy feladatköre sokkal összetettebb látszólagos pozíciójánál.
Cronenberg a tőle megszokott stílusban, szép lassan építi fel a bonyodalmat, ugyanakkor mindvégig fenntartja a feszültséget. Az első pillantásra csupán egyszerű gengsztertörténet egyik pillanatról a másikra rántja le a leplet a karakterekről, akikről kiderül, hogy sokkal esendőbbek és sebezhetőbbek, mint ahogy azt ők mutatják kifelé. A színészek egytől egyig remekelnek, de érdemes külön kiemelni Mortensen és Cassel duóját, akikhez talán a legtöbb emlékezetes jelenet köthető. Mortensen visszafogott, józan és (nem utolsó sorban) alárendelt pozícióban tartott figurája tökéletesen illeszkedik Cassel öntelt és harsány karakteréhez, aki egyedül a vezetéknevének köszönheti hatalmát.
Az Eastern Promisesre méltán emlékszünk mind a mai napig: a kritika szerette, a díjszezonban számos jelölést kapott, de a 2008-as Oscaron sajnos Mortensennek nem volt sok esélye az akkor a Vérző olajért díjazott Daniel Day-Lewis ellen (ezzel nem lebecsmérelve az előbbi teljesítményét). Mindemellett Mortensen azontúl, hogy élete egyik legjobb alakítását nyújtotta, már a forgatás előtt beleásta magát az orosz maffia világába, hogy minél hitelesebben hozza karakterét. Rengeteg szakirodalmat olvasott, beszélgetett az ENSZ szervezett bűnözésért felelős szakértőjével az orosz bűnszervezetek működéséről, sőt mi több, tett egy kis kiruccanást is Oroszországba, hogy beleszagoljon a számára akkor még idegen kulturális közegbe.
Nem szabad megkerülni a híres fürdőszobás jelenetet sem, ahol - mint korábban említettem - Cronenberg visszanyúlt a gyökereihez, és azt a kendőzetlen ábrázolásmódot illesztette be a történetébe. A jelenet a következő: Nyikolaj épp öltözik át, amikor két merénylő rátámad, és ezt követően lepörög a néző előtt a filmtörténet egyik legbrutálisabb és legbizarrabb kézitusa-jelenete. A jelenetet koreografáló kaszkadőr, Julian Spencer is megilletődve olvasta a szkript ezen részét, ugyanis még sosem kellett anyaszült meztelenül nekimennie az ellenfelének. Eddig. A szcéna azért különösen hatásos, mert a könyörtelen brutalitásán túlmenően nagyon váratlanul éri a filmnézőt: adott egy lassan építkező, feszült gengszterfilm, ami elsősorban a párbeszédekre fókuszál, majd hirtelen leránt a padlóra (szó szerint), és lélelgzetvisszafojtva szemléljük a történéseket. Nem bírta ki Cronenberg, de milyen jól tette!
A rendező és a színészek kvalitásait nem lehet eleget méltatni az Eastern Promises kapcsán, de érdemes megemlíteni a forgatókönyírói kreditét viselő Steven Knightot is, hiszen a Tabu, a Birmingham bandája és a Locke szülőatyja nélkül sem lenne az évfordulós filmünk ennyire kompakt és hiteles. Ennél jobb apropó nem is lehetne, minthogy újrázzuk, vagy adott esetben pótoljuk Cronenberg gengsztertörténetét. Isten éltesse!