David Cronenberg a testhorror alfája és ómegája, azonban az 1999-es eXistenZ óta nem készített semmit a zsánerben. Most a Crimes of the Future-rel visszatért ahhoz a műfajhoz ami naggyá tette, s ez mindenképp örvendetes, még ha a végeredmény sajnos elég felemás is lett. Ennek kapcsán szedtük össze a legjobb testhorrorokat, annyi kitétellel, hogy egy rendezőtől csak egy film szerepelhet, így a lista fele legalább nem Cronenberg lesz. Nem kell aggódni, így is jut elég torz elváltozás és belsőség mindenkinek.
Radírfej (1977)
David Lynch bemutatkozó rendezése igazi nyugtalanító, nyomasztó rémálom, melyben a direktor a saját, apaságtól való félelmét festette a vászonra. Tudniillik lánya, Jennifer enyhe deformáltsággal született és műtéti beavatkozásokra volt szükség, hogy ezeket helyreállítsák. Szürrealista, kísérleti darab a Radírfej, melyen nehéz fogást találni, de hangulatiságában és vizualitásában egészen innovatív élmény. Aki egyszer látta, garantáltan soha nem felejti el.
A testrablók támadása (1978)
Akár Don Siegel 1956-os eredetije is szerepelhetne itt, de Philip Kaufman újragondolása egy fokkal talán jobban sikerült az űrbéli spórákról, melyek lemásolják az embereket és kvázi biorobotokat csinálnak belőlük. Brutalitást tekintve egyértelműen a lista legvisszafogottabb darabja, ám nincs szükség vérengzésre, amikor kárpótol a hangulattal. Parádésan sikerült megfogni a paranoiát és a "ne bízz senkiben" érzést, ami miatt eleve tele van feszültséggel az összkép. A zárójelenetet pedig valószínűleg az is milliószor látta, aki még soha nem találkozott a filmmel.
A dolog (1982)
Számos hasonlóság van az imént taglalt Testrablók és A dolog közt. Ez is egy remake, ami jobb mint az eredeti (itt nem csak egy kicsivel, hanem mérföldekkel), szintén egy "parazita" okozza a bonyodalmakat, illetve csúcsra van járatva a paranoiahangulat által okozott feszültség. Ehhez társul Ennio Morricone zseniális zenéje (amit anno Arany Málnára jelölt néhány "okos"), nem is beszélve az iszonyú groteszk kreatúrákról, melyek mintha egy rémálomból szöktek volna. John Carpenter klasszikusán nem fog az idő és méltán hívhatjuk a valaha készült egyik legjobb horrornak.
Re-animátor (1985)
A testhorrorokban gyakran kéz a kézben jár a szexualitás és a belekkel tarkított vérfürdő (nem hiába ez a neve a műfajnak). Stuart Gordon klasszikusában sincs ez másképp, ami egy kvázi Frankenstein sztori, de mégis kicsit más. Számos alkotást láttunk már az Istent játszó orvosokról, akik kísérleteikkel azt hiszik át tudják verni a természetet, de az ilyen próbálkozásoknak mindig vannak hátulütőik. Jelen esetben a kontrollálhatatlan élőhalottak, akik közül egyértelműen a beszélő fejű doki a legemlékezetesebb. A Re-animátor brutálisan véres és remekül áll neki, hogy nem veteti magát komolyan, sőt, bőven lehet rajta nevetni. A két későbbi folytatás már nem muzsikált ennyire szépen, de az első felvonásnak vitán felül itt a helye.
A légy (1986)
A harmadik remake a listán, ráadásul újfent egy olyan darab ahol indokolt volt az újrafeldolgozás. David Cronenbergtől szerepelhetne itt a Videodrome-tól kezdve, a Porontyokon át az eXistenZ-ig számos alkotás, de arra a művére esett a választás, ami a legjobban magába foglalja a testhorror fogalmát. A teleportálást felfedező tudósnál hiba csúszik a gépezetben, csak homokszem helyett egy légy a ludas. A mai napig átütő erejű film, elképesztő maszkokkal, remek sci-fi köntössel és a zsáner minden félelmetes és undorító elemével.
Tetsuo - Vasember (1989)
Akad néhány elvetemült film az összeállításban, de ha választani kéne, Shinya Tsukamoto fémvázas lázálmára tenném a voksom, mint a leginkább elborult darab. A sztori, már amennyire kiderül, annyi, hogy egy férfi elüt egy fém fetisisztát, aki bosszúból szépen lassan egy fémszörnnyé változtatja gázolóját. Rövidke, még 70 perces sincs, de annál intenzívebb alkotás a Tetsuo, mely a testhorror legbizarrabb formáját idézi meg. Vér és testnedvek keverednek fémmel, ebben a szürreális utazásban, s tény, hogy nem adja könnyen magát, de viszonyítási alap a műfajban, nem is beszélve a cyberpunk hatásról. Olyan, mintha Lynch és Cronenberg megerőszakolta volna az érzékszerveinket, mindezt egy ázsiai környezetbe csomagolva. Lehet szeretni, vagy utálni, de egy listában bérelt helye van.
Slither - Féltél már nevetve? (2006)
James Gunn bemutatkozó rendezése, amivel rögtön bizonyította, hogy nincs ki mind a négy kereke, de mi ennek csak örülhetünk. Egy űrbéli parazita landol bolygónkon és töménytelen mennyiségű húsra van szüksége, hogy bekebelezhessen mindenkit. Egyszerre zsánerparódia, ami pihent poénjaival nevettet, ugyanakkor a műfaj sajátosságait is felvonultatja, mindezt pörgős tempóval, sok vérrel és belsőséggel. Egyértelműen a legkönnyedebb film a listán, de pont ezért szeretjük.
A felszín alatt (2013)
Igen, ez az a film, amire elsősorban azért emlékeznek, mert Scarlett Johansson meztelen benne. Jonathan Glazer agymenése azonban ennél jóval több, noha kétségtelenül próbára teszi a nézőt a lassú történetvezetéssel, kitartott képekkel és improvizálással. Egy idegen lényt követünk, aki ismerkedik a világunkkal és férfiakat csábít el, majd kvázi felemészti őket. Nem nagyon találunk kapaszkodót ebben a nyomasztó látomásban, de a páratlan hangulat és főleg az utolsó harmad azok, amik miatt bekerült a listába. Van benne valami bizarr szépség, ami hipnotikus erővel be tud rántani és ha vevők vagyunk rá, a felszín alatt érdekes dolgokra bukkanhatunk.
Nyers (2016)
Akár Julia Ducournau legutóbbi filmje, a Titán is szerepelhetne itt, de első rendezése talán egy fokkal jobban passzol ebbe a felsorolásba. Noha a testhorror jelző jelen esetben csak részben igaz, ugyanis a Nyers legalább annyira egy groteszk felnövéstörténet is, benne a komfortzónából való kiszakadással és a szexualitás felfedezésével. Mégis vétek lenne kihagyni, ugyanis a rendezőnő frappánsan mossa össze ezt a két világot, ráadásul a reálisabb ábrázolásmód miatt még zavarba ejtőbbnek és gyomorforgatóbbnak hat az összkép.
Gyilkos tudat (2020)
Mégiscsak két Cronenberg film szerepel a listán, David után ugyanis fia, Brandon is ezen a vonalon mozog, nem is rosszul. A történet főhőse Tasya (Andrea Riseborough), egy gép segítségével képes behatolni mások tudatába, ezzel átvéve az irányítást a test felett. Így jön létre a tökéletes bérgyilkosság, más kérdés, hogy ettől mennyire torzul a személyiség és az agy. A Gyilkos tudat egyszerre idézi meg a zsáner klasszikusait, mégis kellően friss és modern. Kell hozzá gyomor, de nem véletlenül említettük meg anno 2020 gyöngyszemei közt. Reméljük Brandon hasonlóan méltó módon viszi tovább apja örökségét.
