Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága 15. évfordulója kapcsán frissítettük fel a cikket.
Az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag után mindenki izgatottan várta, hogy Indy újfent felvegye klasszikus fedora kalapját, csattogtassa az ostort, régi templomokban bujkáljon elveszett kincsek után kutatva, miközben gaz náciknak (itt már szovjeteknek) látja el a baját, mindezt Harrison Ford cinkos mosolyával karöltve. Az eredmény mégis sokak szemében igazi szentségtöréssel ért fel, a film helyet foglalt az elmúlt évtizedben számos "Minden idők legrosszabb folytatása", avagy "Minden idők legrosszabb filmje" listáján, amely számtalan paródiát eredményezett. (Ó, South Park ti mocskos szájú ifjai! Rátok nézek most.) És nem lehetne azt mondani, hogy a haragban egy cseppnyi jogosság sincs, a reakciók némileg hasonlóak, mint Az utolsó Jediknél.
Persze Spielbergék nem kívánták megreformálni a szériát, hovatovább már Az utolsó kereszteslovag óta csak fel-felmerült egy új rész elkészülte, de az vagy Spielberg, vagy George Lucas, vagy Harrison Ford miatt nem valósult meg. Aztán miután Ford megunta a töketlenkedést (és a karrierje is a 90-es évek után egy kiadós hullámvölgybe került) az asztalra csapott és kijelentette, hogyha záros határidőn belül nem hozzák tető alá a negyedik epizódot, akkor rá ne is számítsanak. Az pedig mégsem járja, hogy Indy-t nem Ford játssza! Spielberg és Lucas gyorsan félre is dobott mindent és minek után sem M. Night Shyamalan, sem pedig Tom Stoppard elképzelései nem nyerték el a tetszésüket, Frank Darabont (A remény rabjai, Halálsoron) összedobott egy olyan forgatókönyvet, amitől Spielberg és Ford csak szuperlatívuszokban tudott nyilatkozni - előbbi szerint a legjobb szkript volt, amit Az elveszett frigyláda fosztogatói óta olvasott - és amely történetben (egy korábbi fel nem használt ötlet alapján) fontos szerepet kapott volna Indy testvére is, akit Kevin Costner, vagy Mark Hamill (!!!) keltett volna életre. Csakhogy Lucas megvétózta az ötletet, ami elég is volt ahhoz, hogy jóformán az alapoktól építsék újra az egészet. Darabontot felváltotta a Spielberggel már nem egyszer együttműködő David Koepp (Jurassic Park, Az elveszett világ, Világok harca, Pókember), aki felhasznált nem egy ötletet Darabont "City of Gods" címre keresztelt forgatókönyvéből többek között Mariont, és Oxleyt (Darabont be is rágott), de Muttot nem és összegyúrta a hasznosnak bizonyult, már meglévő elképzelésekkel. A nácikat Spielberg kérésére lecserélte - aki a Schindler listája után képtelen lett volna őket könnyed hangnemben ábrázolni - és Lucas javaslatára jöttek be a szovjetek és velük együtt a kristálykoponyák is, mivel hallotta a legendát, mely szerint Sztálin azok után kutatott.
Nem csak ebből látszik, hogy a negyedik Indiana Jones-mozival nem volt egyszerű megfelelni a közönségnek, hanem mindemellett van valami, amiről rendre megfeledkeznek egyesek, még ha ez nem is mentesíti a filmet minden hibája alól: Indy tipikusan a 80'-as évek gyermeke, lényegében az évtized vele kezdődött (Az elveszett frigyláda fosztogatói - 1981) és vele is zárult (Az utolsó kereszteslovag - 1989). Spielberg és Lucas az eredeti trilógiával köztudottan a 30-as, 40-es évek B-filmjei előtt kívánt a kalandjaival tisztelegni, azok minden túlzásával, emelkedettségével, a kor elvárásaihoz igazítva, viszont az eltelt időt (a harmadik és a negyedik epizód között akárcsak a valóságban 19 év telt el) és Ford korát sem hagyhatták figyelmen kívül (a színész kérésére kerültek a korán élcelődő megjegyzések a szkriptbe), és már az 50-es évek sci-fijei is megidézésre kerültek az UFO szál miatt és ezzel együtt a hidegháborús paranoia hangulat is egy olyan újítás volt, ami addig idegen volt a szériától, mindemellett abszolút jól is funkcionált. Tehát a 80-as évek egyik jellegzetes alakját kellett kiolvasztani, úgy hogy az méltó legyen a korhoz és noha nem járt akkora sikerrel, mint a 2008-ban szintén visszatérő John Rambo, néhány kínos pillanatot leszámítva (a közvélekedéssel ellentétben) a Fiatalúrnak sincs különösebb oka a szégyenkezésre.
Az viszont kétségtelen, hogy a földönkívüli szál még úgy is kiakasztotta a rajongókat, hogy már a marketing sem csinált ebből titkot. Pedig ha nem is minden izében funkcionált jól (hála Koepp olyan klasszikussá nemesedett és rossz szövegeinek, mint az "Űrök közötti űr"), képes voltak Spielbergék ebben úgy reflektálni az azóta a világban beállt változásokra és szintén némi nemű újítással élni, hogy közben hűek maradtak a sorozat hagyományaihoz. Míg a Frigyláda, a Shankara-kövek, vagy a Szent Grál egyfajta metaforái voltak a 80-as évek fegyverkezéseinek és az olajért vívott harcának (akinek több van, azé a hatalom), addig a Kristálykoponya már érezhetően az információs társadalomra reagál. Azé a hatalom, aki minél több információt, minél nagyobb tudást birtokol és mint az Indiana Jones-filmekben mindig, most is ennek a kérlelhetetlen hajkurászása, annak minél nagyobb felhalmozása okozza a főgonosz önnön vesztét.
Az azonban vitathatatlan, hogy Koepp képtelen volt érdemben összefogni ezeket az ötleteket, vagy kellő mennyiségű humorral megtölteni, ennél fogva sokszor eléggé hullámzó a teljesítmény, ami elsősorban Mac és Indy kapcsolatában ütközik ki fájóan. Ray Winstone simlis figurája pont ezért marad csak egy sablon karakter, aki a 9 évvel ezelőtti Indiana Jones-klónjában, A múmiában látható Beni Gabor gyenge másolata. Szerencsére a többi figura terén jobban helytáll a film, noha John Hurt habókos professzora se nem elég rejtélyes, se nem eléggé őrült, vagy szórakoztató. Harrison Ford azonban hiába már egy idősebb, megfontoltabb régészprofesszor, mint amikor utoljára láttuk ellovagolni a lenyugvó nap irányába (ha nem számoljuk azt az egy epizódot Az ifjú Indiana Jones kalandjaiból) amikor újra meglátja Karen Allen Marionját Az elveszett frigyláda fosztogatóiból és 1 másodperc alatt a gyermeki öröm minden stációja átfut az arcán, vagy ahogy nem sokkal később a kígyóveremben megtudja, hogy tulajdonképpen apa, azok igazi Indiana Jonesos pillanatok, amikért ezt a figurát megszerettük, nem beszélve az olyan gegekről, mint a vízeséseken való leszánkázás, vagy a nyitó raktárjelenet bénázásai. Ilyenekből nem ártott volna több, hasonlóan az olyan jól irányzott tisztelgésekhez, mint Marcus Brody (a néhai Denholm Elliot) szobra és festménye, Dr. Henry Jones (Sean Connery) fényképe, vagy a Frigyláda bevágása a raktáros szekvenciában, mint ahogy a kincskereséseket, a rejtvényeket is izgalmasabban tálalni. Spielberg akkori (azóta igen hálátlanná és őrültté vált) lieblingjével, Shia LaBeouffal is működik köztük a generációs adok-kapok, ahogy Cate Blanchett is élvezettel hozza a rideg Irina Spalkot, aki már csak megjelenésében is a karizmatikusabb Indy-gonoszok közé sorolandó, azon túl, hogy ő az első nő.
És noha az akciók az első félidőben a hagyományosabb, klasszikus kaszkadőrorientált mederben folynak (a raktárban, vagy a campuson zajló üldözés például ilyen), és Spielberg állandó operatőre, Janusz Kaminski is ügyesen idomult az eredeti trilógiát fényképező Douglas Slocombe stílusához, ezekre rendre rátelepedett Lucas CGI mániája, földikutyástól és repülő hűtőstől - utóbbi semmivel sem elborultabb, mint a Végzet Temploma gumicsónakos megmenekülése, csupán nagyszabásúbb - a fináléra egyértelműen kifogy belőlük a szusz. A film végén a lény megjelenése nagyobbat ütött volna, ha nem CGI mágusok, hanem maszkmesterek keltik életre, az amúgy parádés dzsungeles üldözésből pedig a majmokat és LaBeouf Tarzankodását nélkülözhették volna, ha már John Williams nagyszabású zenéje ezúttal is a maximumon pörgött.
Ugyan A kristálykoponya királysága számtalan hibát magáénak tudhat, mégis egy mind a szériához, mind a kalandfilmekhez méltó darab, különösen ha a szintén 2008-as, A múmia - A sárkánycsászár sírjával vetjük össze. Spielberg mozija egy igazi, régi vágású kalandfilm, viszont a tempója már sokkalta inkább a 21. századra van szabva, mindamellett felhívja rá a figyelmet, hogy klasszikus kalandfilmekből igencsak hiányt szenvedünk mind a mai napig. Ha hasonlattal kéne élnem, akkor azt mondanám, hogy olyan, mint egy háromfogásos vacsora után egy kis desszert: van, akinek megfekszi a gyomrát, van akinek még ez is könnyedén lecsúszik és van olyan, aki alig bírja kivárni az újabb fogást. Az Indiana Jones és a sors tárcsájával megtudjuk, hogy az utolsó fogás már tényleg megfekszi-e a gyomrunkat, vagy jóllakottan távozunk az asztaltól.