Hirdetés

3 in 1: Pókember-trilógia - Kritika

|

Hogyan lett Hollywood egyik sikertörténetéből végül (kritikai) kudarc? Itt az ideje, hogy végre tiszta vizet öntsünk a pohárba... vagy Chemotoxot fújjunk a pókra.

A cikk a Pókember 2 15. évfordulója alkalmából lett felfrissítve!

Kivesézzük a közel húsz évvel ezelőtt indult trilógia epizódjait, hogy rájöjjünk, a nosztalgia szépíti meg Sam Raimi trilógiáját, vagy tényleg jobbak csodálatos kistestvéreinél, A csodálatos Pókembernél és A csodálatos Pókember 2-nél, vagy akár az utódjuknál, a Pókember: Hazatérésnél.

Hirdetés

Pókember (2002) 

A legtöbb helyen azt róják fel A csodálatos Pókember első részének, hogy túl korai volt újraindítani a franchise-t. Ez részben igaz, csak hát azok a fránya jogok, meg az ezzel járó anyagiak. Ha a másik oldalról nézzük, akkor viszont pont Raimi filmje volt túl korai. 1997-ben a Batman és Robin fiaskója után a stúdiófőnököknek összerándultak a záróizmai, ha csak meghallották azt a szót, hogy képregényfeldolgozás. A pár éves hiátust (oké, azért volt ott egy korrekt Penge is) végül Bryan Singer törte meg az X-Men - A kívülállókkal 2000-ben, aki komolyabb megközelítést alkalmazott az addigiakhoz képest és a nagy sikerre a Sony is lecsapott, ha már sikerült megszereznie a jogokat, minek után még James Cameron se tudta vászonra vinni a karaktert, azonban a figurához mérten egy könnyedebb filmben gondolkodtak. Így került végül a rendezői székbe a horror guru, Sam Raimi, aki gyerekkora óta nagy rajongója Pókembernek.

Hirdetés

És itt hadd térjek ki máris egy lényeges sarokpontra. Az, hogy valaki rajong valamiért/valakiért, nem jelenti, hogy érti is azt, Raiminál pedig érezhetően ez történt. A rendező ugyanis Peter Parkert egyfajta Clark Kent variánsként értelmezte, annak minden csetlésével, botlásával, és noha a karakternek vannak párhuzamai az Acélember alteregójával (elvégre valahol minden mai hős az ő köpönyegéből bújt ki), szellemiségében mind a főhős, mind az elbeszélésmód megragadt Richard Donner 1978-as Supermanjénél, ami 2002-ben, két évvel az említett mutáns mozi komoly hangvétele után - és egy évvel a terrortámadásokat követően, ami miatt a premiert is eltolták - pláne ódivatúnak számított.

Akkor miért is nem rossz film a Pókember? Mert tagadhatatlanul van egy régimódi naiv bája, ami (itt még) képes túllendíteni minket a film problémás megoldásain, nem is beszélve arról, hogy az akkor még a 9/11-es sokkból mindig magához nem térő Amerikának jót tettek az ilyen könnyed mesék. Problémákból pedig van elég, de az azóta valóságos mémgyárrá váló Tobey Maguire esetlensége és bamba képe (itt még) jól állt a kezdő szuperhősnek, és nem felejtettek el a szájába alkalomadtán a figurára jellemző poénokat adni. Kirsten Dunsttal már más a helyzet, ugyanis nem értjük, hogy hogy lehet oda a hős olyan valakiért, aki az első perctől azt sugározza magából, hogy a fél foci csapat átment rajta. Az elnagyolt karakterek pedig már itt a sorozat szerves részét képezik, élükön a példabeszédet tartó Ben bácsival és May nénivel (persze előbbi halála ettől még megrázó a néhai Cliff Robertson szerethető alakításának köszönhetően), de ketten még ezekből a karikaturisztikus felfogásból is jól jöttek ki: J.K. Simmons minden megmozdulása aranyat ér Jamesonként (nem csak ebben a részben), míg Willem Dafoe a képregényekhez képest rendkívül alulírt (a manipulatív, intelligens skizofrén szemétládából csak a skizofrén szemétláda maradt) és ciki, a Power Rangerstől kölcsönzött jelmeze ellenére is képes egy vérfagyasztó örültet csinálni és ehhez elég csak csúnyán néznie a manó képű színészlegendának.

Hirdetés

Technikailag pedig a film valahol a 90'-es évek derekán ragadt, hiszen kezdetleges CGI trükkjei felett - pláne ebben a mai látványorientált világban - gyorsabban eljárt az idő, mint Batman gótikus díszletei esetében. Ugyanakkor olykor rendhagyó kamera mozgásai még ma is rendkívül kreatívak és ötletesek, Danny Elfman zenéje pedig még ma is felejthetetlen, és ezek közrejátszottak abban, hogy kedves nosztalgiával gondoljunk vissza az első epizódra, még ha a filmtörténelemből szépen lassan ki is kopik majd.  

Értékelés: 70%

Pókember 2 (2004) 

Az első rész meglepően nagy sikernek bizonyult, amit mi sem bizonyít jobban, hogy ez volt az első film, ami az első hétvégéjén átlépte a 100 millió dolláros bevételi határt (10 évre rá pedig egy másik Marvel adaptáció a kétszeresével döntött rekordot), ezek után törvényszerű volt, hogy jön a folytatás, ami 2004-ben azonos stábbal készült el, a Hálószövő nemezisének ezúttal pedig Doctor Octopus-t tették meg. A bevételek a megnövekedett költségek (több mint 200 milliós büdzsé, ami még ma sem kevés) ellenére is elmaradtak az első részétől, ugyanakkor az akkori kritikák szerették és az általános közvélekedés szerint is ez a trilógia legjobb része.

Hirdetés

Én ezt azonban vitatnám, pontosabban annyiban, hogy a kor (mindössze 15 év!) a második résznek tett a legrosszabbat. Pedig a felütés nagyon jó és tökéletesen megragadja a Pókember legendárium egyik fontos mozzanatát, vagyis a szuperhőslét és a magánélet összehangolását. A saját bőrünkön érezzük, ahogy Peter minden igyekezete ellenére sem tudja összeegyeztetni a kettőt, ahogy minden kis sikere egy szempillantás alatt szertefoszlik, vagy ahogy a most is csak példabeszédekben kommunikálni hajlandó May néni anyagi problémáin képtelen segíteni. A bajok már itt érződnek, ahogy Tobey Maguire színészi képességei meghaladják eme egyszerű feladatot, arról nem is beszélve, amikor (ál)tudományos maszlagokat adnak a szájába és azok is olyanok, mintha egy enciklopédiából olvasná fel (Nem, nem. Még korai kifakadnom.), de a karakter átérezhető problémái túllendítenek minket ezeken. Hovatovább megpendíti a kötelességtudat, a saját sorsunk elfogadásának, avagy az elől való elmenekülésnek a kérdéskörét is, vagyis eme részleteiben egy lényegesen érettebb alkotással van dolgunk.

Közben ehhez mérten az előző rész történetszálait is tovább kellett görgetni: Peter igyekszik jó barátja lenni a bosszúszomjas Harrynek (James Franco durcás kisfiú üzemmódban), miközben MJ-vel folyamatos csiki-csukit játszanak, ami nem elég, hogy a játékidőből többet vesz el a kelleténél, aminek az antagonista látja kárát, de a két színészi antitalentum az érzelmek bármilyen közvetítésére is képtelen nemcsak a nézők, hanem egymás felé is. (Nem. Még mindig túl korai.) Mindemellett az új gonoszt is fel kellett vezetni és be kell mutatni.

Kétségtelen, hogy Oki Doki hálás szerep és Alfred Molina hozza is a kötelezőt, de semmi többet. Viszont nála jön ki a leginkább Raimi horrorfilmes múltja: a jó doktor feleségének a halála, a műtős vagy a bankrablás jelenet sikítozó hölgyeményei mind tisztelgések a műfaj - első sorban a klasszikus B-filmek - előtt, amibe technikai újításként néha befigyelnek a csápok kamera-látószögei. Arról nem is beszélve, hogy a széria legjobb akciójelenete is hozzá köthető. Az a bizonyos magas vasúti jelenet kellően ötletes, kreatív és látványos (idejétmúlt CGI ide, Oscar-díj oda), amit a végén a giccses "Nem mondjuk el senkinek." szcénával majdnem (ismétlem: MAJDNEM) tönkrevágnak Raimiék. A figurával azonban már vannak bajok: az első rész Zöld Manójához hasonlóan most is elsütik a tudathasadást, mint a pálfordulás kiváltó okát, és a motivációi (zseniális tudósként megcsinálja nagyobban ugyanazt, ami megölte a feleségét és tönkre tette a karrierjét!) neki is elnagyoltak.

Hirdetés

Utóbbi még egy képregényadaptációban bocsánatos bűn tudna lenni, azonban ez nem mentség a második félidőre széteső forgatókönyvre. Raimiék ügyesen a szuperhős identitásválságának a jelképévé teszik a képességek időszakos elmúlását (mondjuk arra most sem kapunk választ, hogyha a testéből jön ki a háló, az hogyan hatol át a ruhán), ami jó ürügy arra - amellett, hogy Ben bácsit egy kicsit megint visszahozzák -, hogy Peter visszatérjen a normális életéhez. A probléma, hogy miután a film alapfeltevése az, hogy hősünk képtelen a két életét összeegyeztetni és ennek mindkét végletét be is mutatják, végül semmilyen megoldást nem kapunk rá. Nem beszélve az olyan ordas nagy forgatókönyvírói bakikról, hogy Harry árulja el Octopus búvóhelyét, amiről egyáltalán nem is tudhatna. Pont ezek miatt részleteiben hiába dob fel egy sor remek labdát a film, túl keveset üt le ahhoz jól, hogy egészében maradandó lehessen.  

Értékelés: 75%

Pókember 3. (2007) 

"Addig kell ütni a vasat, amíg meleg." - gondolhatták a producerek, akik minél többet akartak kisajtolni az aranytojást tojó tyúkjukból, így három évvel később trilógiává bővült a széria, ami a decens bevételek ellenére is a kritikusok, de elsősorban a képregény fanatikusok rémálma mind a mai napig. Szögezzük le: a Pókember 3. nem csak saját jogán, mint önálló filmalkotás rossz, hiszen akkor be lehetne tudni egy egyszerű - de közel 300 (!!!) milliós költségvetésű - melléfogásnak a készítők részéről, amit a sokáig tervezett negyedik résszel kijavíthattak volna. Nem. A túlzsúfolt filmnek nem csak az ad hoc jelleggel egymás után hajigált temérdek történetszál és gonosz a problémája (de erről majd később), hanem a már első rész óta félreértelmezett karakterek és a rossz casting.

Hirdetés

Peter Parker már sikeresen összeegyeztette falmászó létét civil életével (hogy hogyan, azt nem tudjuk, pedig legutóbb két órán keresztül tette fel nekünk ezt a kérdést) és mindennél boldogabbak Mary Jane-nel. Érdekes módon egyikőjükre sem haragszik utóbbi ex-apósa és előbbi főnöke (J.K. Simmons szerencsére most is elemében van), minek után feleslegesen fizetett ki egy méregdrága esküvőt hoppon maradt fiának. Persze jönnek a problémák: a még mindig begőzölt Harry - akivel szemmel láthatóan hősünknek nem volt ideje tisztázni a konfliktusukat - apja nyomdokaiba lép röpdeszkás Manóként, színre lép a börtönből szabadult, majd szuperbűnözővé váló Homokember, aki amellett, hogy beteg lányán kíván segíteni, hősünkhöz is személyes konfliktus fűzi. Ráadásul az eddig sikeres M. J.-t ünnepelt színésznőből énekes pincérnővé fokozza le a forgatókönyv mindössze egy rossz szerep miatt, hogy konfliktust generáljon közte és agyhalott párja között (tudtátok, hogy ezzel a főhőssel kellene szimpatizálnunk?), aki nem csak fél New York, hanem szíve hölgye előtt is lesmárolja a valamiért a történetbe beemelt Gwen Stacy figuráját. Ennek tetejébe még befigyel egy földönkívüli szimbióta, ami előbb a főhős elméjét és színészi teljesítményét, majd a rivális fotóriporter kollégát fertőzi meg.

Hirdetés

A fentiekből is kitűnik, hogy az első kettő, viszonylag nyílegyenes története után nem csak egyszerűen tartalmas, hanem valami hihetetlen módon túlzsúfolt az egész film, és minden elem csak random, a stúdió, vagy a forgatókönyvíró Raimi tesók kénye kedve miatt került a végleges szkriptbe. Ilyen például a film legnagyobb vesztese, Venom, aki részben a rajongók, részben a stúdió nyomására került a filmbe, Raimi kardoskodása ellenére. Nyilvánvaló, hogy a Titkos Háborúkat el kellett hagyni, de az, hogy Pókember egyik legördögibb nemezisét fél óra alatt letudják, miközben egy egész filmben is nehéz lenne bemutatni, az nem kis slendriánságra vall, és ezt csak megfejeli Topher Grace félresikerült castingja.

És ha már az eddig is sokat emlegetett szereposztásnál tartunk: ebben a részben jön ki, hogy Tobey Maguire mennyire korlátozott színész és rossz volt egy alapvetően félreértelmezett szerepben. Csak azért nem rossz színészt írok, mert az azt jelentené, hogy senkit sem tud eljátszani, pedig ez nincs így. A Pleasentville óta ugyanazt a karaktert játssza, ami az első részben még - ha tökéletesen nem is, de - működött, mostanra viszont teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy hebehurgya figurák életre keltésén kívül alkalmatlan bármire.

Ami viszont ennél is rosszabb, hogy jelen esetben ehhez nem megfelelő rendezői instrukció is társul. Nem, nem a ciki táncra gondolok az utcán, az egyértelműen poén (még ha gáz is), ahogy Bruce Campbell újabb rövid jelenete is (az viszont sírva röhögős), hanem az emósra hangszerelt Peter Parkerre, ami annyira karakteridegen, hogy önmaga paródiájába fordul az egész. Ezekben a jelenetekben jön ki igazán, hogy Raiminál nem a karakterrel együtt nevetünk, hanem rajta. Ennek tetejébe a figura az első félidőben egy öntelt hólyag, aki a végére egy picsogós óvodássá degradálódik.

Ebben pedig méltó párja a színészi eszköztárát tekintve egy teásfilterrel vetekedő Kirsten Dunst, aki harmadjára is csak azt a funkciót látja el, hogy a sikítozó, bajba jutott nőt testesítse meg, és hozzá társul a szőke libává lealacsonyított Gwen Stacy karaktere is, Bryce Dallas Howard tálalásában. Amivé ezt a két alapvetően erős női figurát degradálja Raimi, sokat elárul arról, ahogy a nőket látja, és az rendkívül elszomorító.

Hirdetés

Egyedül James Franco tudott valamelyest pozitívan kijönni az egészből: figurája az első két rész felvezetése után végre megkapja a kívánt teret, de az olyan forgatókönyvi húzásokon még ő sem tud javítani, mint az inas hírhedt vallomása, vagy az ultraszirupos finálé, ami azonnali 2-es típusú diabétesz kialakulását idézheti elő a nézőben. A jobb sorsra érdemes Thomas Haden Church pedig folyton bánatos arcával hiába igyekszik tragikus hőst faragni Homokemberből, a forgatókönyv rendkívül alulmotiváltan bánik a karaktererével (pedig érezhetően a rendező személyes kedvence), ebből kifolyólag illogikus cselekedetei lehetetlenné teszik, hogy akár kicsit is ördöginek, akár szánni valónak tartsuk.

Hirdetés

Ennél fogva pedig hiába látványosak és kreatívak most is az akciók (élükön az első csatával a Manó ellen), a túlzsúfolt és darabjaira széthullott, giccsbe belefulladó történet (ahol Jamesonon kívül mindenki elsírja magát), a rossz színészi játék és rendezés nem csak egy monstre és lelketlen látványfilm szintjére süllyeszti az egészet, hanem totális katasztrófává. Kár érte. Pedig Stan Lee közkedvelt hőse lényegesen többet érdemelt volna, akárcsak mi, nézők is. 

Értékelés: 35%

Hirdetés
X

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.