Minden alkalommal hangoztatom, amikor egy kisebb, ám annál színvonalasabb filmmel találkozom, hogy szívügyem ezeknek az alkotásoknak a népszerűsítése, így 2020 és 2021 után idén is itt az ideje elmerülni azoknak a produkcióknak a világában, melyeket ilyen-olyan okok miatt csak egy szűk réteg látott. Szerencsére ebben az évben is akadtak bőven efféle darabok, így volt miből szelektálni, legyen szó horrorról, drámáról, igazi közönségfilmről, vagy elvont szerzői műről. Induljon a csemegézés.
A látogatás (Speak No Evil)
A skandinávok (jelen esetben a dánok) mindig elő tudnak rukkolni valami különlegessel. Ebben az esetben egy olyan horrorral, melyben elsősorban a dráma dominál és a kulcskérdéseket a társadalmi szerepek, normák szállítják. A látogatás nagyon sokáig húzza el előttünk a mézesmadzagot, kvázi altat, majd fokozatosan lesz egyre kényelmetlenebb, hogy aztán a végén úgy menjen át rajtunk, mint egy úthenger. Iszonyatosan szemét darab, lehet akár hatásvadásznak is bélyegezni, de kendőzetlenül mer beszélni olyan dolgokról, melyek fölött sokan szeretnek szemet hunyni.
Chip és Dale: A Csipet Csapat (Chip 'n Dale: Rescue Rangers)
Az idei évben sokszor ért minket csalódás, ám szerencsére akadtak kellemes meglepetések is. Ezek közül az egyik legnagyobb a Chip és Dale volt, melyről egészen a megjelenésig szinte mindenki azt feltételezte, hogy valami felesleges gyerekes alibizés lesz, ehelyett azonban 2022 egyik legszórakoztatóbb filmjét tisztelhetjük benne. Remek sztori, szuper vizuális megoldások és olyan önreflexív, meta humor, mellyel könnyű mellélőni, ám itt szenzációsan működik. A pozitív visszajelzések szerencsére megdobták az ázsióját, de még így is kevesen látták és kételkednek benne, pedig higgyétek el, erre a mókára érdemes befizetni.
Felnőttem, csacsacsa (Cha Cha Real Smooth)
Cooper Raiff első rendezését anno az egekig magasztaltam és hasonlóan felkerült egy ilyen listára a Shithouse. Következő alkotásával sem lőtt mellé, a mindössze 25 esztendős multitalentum egyszerre producere, írója, rendezője és főszereplője a filmnek. Stílusa nem változott, olyan életszagú felnövéstörténet és egyben dramedy a Felnőttem, csacsacsa, mely nem a nagy igazságai, hanem az emberközelisége, karakterei és hangulata miatt működik. Az már csak a pláne az egészben, hogy egy ilyen fiatal srác ennyire éretten képes mesélni az élet dolgairól.
Játsszunk gyilkosost! (Bodies Bodies Bodies)
A várós horrorok cikkünkben is megemlékeztünk róla és végül nem okozott csalódást, noha vitathatatlan, hogy témájából és stílusából adódóan abszolút megosztó műről van szó. Elvégre nem mindenki szeret folyamatosan idegesítő és kretén karaktereket nézni, ám Halina Reijn rendezésének pont ez a lényege. Egy gyönyörű fricska a Z-generáció felszínességéről, érzelmi analfabetizmusáról és egocentrikus világképéről, mindezt egy "ki tette?" slasherbe csomagolva, ahol senki nincs biztonságban. Tudatosan felépített, remek humorú stílusgyakorlat, ahol az emberi hülyeség a legnagyobb gyilkos.
Mad God
Phil Tippett neve lehet, hogy elsőre nem mond semmit, ám egy igazi legenda a szakmában. Olyan filmekhez készített speciális effekteket, mint a klasszikus Star Wars, a Robotzsaru, vagy a Jurassic Park. Most rendezőként valósíthatta meg álomprojektjét, melyen tisztán látszik, hogy művészete mit sem kopott az évek során. A Mad God nem feltétlenül azért került be a listába, mert annyira jó, sokkal inkább a kuriózum jellege miatt. Egy elképesztően látványos stop motion lázálmot látunk, melynek története nemigen van, még akkor sem, ha elég sok dolgot bele lehet magyarázni a képekbe. Atmoszférájában, igényességében és vizualitásában azonban minden filmfanatikusnak megér egy próbát, aki kedveli az autentikus ínyencségeket.
The Outfit
Furcsa, hogy szinte semmilyen figyelmet nem kapott ez a film, pedig a Kódjátszma Oscar-díjas írója, Graham Moore rendezte és olyan színészek tűnnek fel benne, mint Mark Rylance, Dylan O'Brien vagy Zoey Deutch. Ezen felül egy gengszterköntösbe oltott csavaros kamarathrillerről van szó, így pláne értetlenül állok a dolog előtt, mindenesetre érdemes adni neki egy esélyt. A végére talán egy kicsit elfárad, de struktúrájában, cselekményvezetésében, hangulatában is egy szuperül összerakott darabról van szó, mely rendre meg tudja lepni a nézőt és ezáltal piszok szórakoztató élmény. Az egyik legkönnyebben fogyasztható film a listán a The Outfit, úgyhogy aki kedveli az egy helyszínes, párbeszéd-orientált, fordulatos thrillereket mindenképp tegyen vele egy próbát.
Utóhatás (The Fallout)
2022 Jenna Ortega éve volt. Tény, hogy a Wednesday sorozattal ismerte meg a nevét az egész világ, de bizonyított horrorfronton (Sikoly, X), az Utóhatásban pedig a drámai oldalát is megmutatta, kifogástalanul. Megan Park műve egy iskolai lövöldözés következményeiről mesél erős karakterekkel, bájosan fanyar humorral és úgy mutatja be a Z-generációt, hogy emberként lehessen tekinteni rájuk, ne csak közösségi médián függő agyatlan biorobotokként. Egyedül a zárás lett túlságosan hatásvadász, ami hagy maga után némi keserű szájízt, de az Utóhatás így is egy aktuális és érzelmes alkotás a traumák feldolgozásáról.
Veszélyes lehet a fagyi
Sokáig nem érkeztek kiugróan jó magyar filmek idén, noha kellemes meglepetésekből szerencsére akadt bőven (Zanox, Átjáróház). Szilágyi Fanni bemutatkozó rendezése viszont vitte a prímet, egyszerre elemelt, játékos és vicces, ugyanakkor nagyon is komoly dráma egy ikerpárról, remek cselekményvezetéssel, perspektívaváltással és egy fantasztikus Stork Natasával. Úgy képes szórakoztató lenni, hogy közben empátiát ébreszt és elgondolkodtat. Egy emberi történetet mesél el sok érzelemmel és kreativitással, így elég hamar sikerült belopnia magát a szívembe.
Volt egyszer egy nyár (Aftersun)
Charlotte Wells első filmje számos fesztivált megjárt és szép sikereket aratott, nem véletlenül. A feltehetően önéletrajzi ihletésű mű nem könnyű darab, ugyanis kvázi nincs cselekménye, csak egy visszaemlékezést látunk a főhősnő gyermekkorára, amikor is édesapjával nyaralt Törökországban. Hiába várjuk a nagyjeleneteket, csavarokat, valami drasztikusat, a Volt egyszer egy nyár csendes, talán túlontúl is csendes darab, melyben apró utalásokat kapunk a háttérben meghúzódó drámára, konkrét választ nem. Ugyanakkor az ereje is ebben rejlik, nem feltétlenül addig értékeljük, amíg tart, sokkal inkább utána, miután megértek a látottak és összeszedtük a gondolatainkat. Igaz, az is tény, hogy az Under Pressure című dal és az alatta játszódó jelenet nagyon aljasan hat katartikus módon az érzelmeinkre. Egy kicsit máshogy, de csodásan fájdalmas film.
Watcher
Első blikkre egy szimpla paranoiathrillernek érződik Chloe Okuno debütáló rendezése. A zsáner minden sablonját felhasználja, ám képes úgy játszani a részletekkel, hogy az összkép működjön. Maika Monroe főhősnője új országba költözik párjával, sokszor van egyedül, nehezen illeszkedik be és úgy érzi, figyelik a szomszéd házból. Tudjuk, hogy igaza van és történni fog valami, de mégis elbizonytalanodunk és kétségeink támadnak. Mi van, ha csak a magány okozta figyeleméhség a ludas? Vagy tényleg egy sorozatgyilkos ólálkodik a környéken? Okuno csúcsra járatja a feszültséget és több jelenetben is felpörgeti a pulzusunkat. Minőségi bemutatkozás, mely a javára fordítja a "eseménytelenséget", így válva izgalmas és hatásos élménnyé.
