Ha Darren Aronofsky rendez, az mindig kuriózumnak számít a filmrajongóknál. Noha a tehetségéhez kétség sem fér, kár tagadni, hogy igen megosztó figurának számít, elég csak a legutóbbi művére, a 2017-es Anyám!-ra gondolni. Előtte a Noéval sem aratott osztatlan sikert, így egészen a 2010-es Fekete hattyúig kell visszamennünk, ha olyan alkotást keresünk, melyet a szakma és a nézők is egyöntetűen szerettek.

Most A bálnával bizonyíthatta, hogy még mindig tud meglepetést okozni, ám a film aduásza ez esetben nem ő, hanem a másodvirágzását élő főszereplő, Brendan Fraser. A színész reneszánszától hangos a sajtó, de vajon tud-e egy látványos alakításnál többet Aronofsky újdonsága?

Charlie (Brendan Fraser) aggasztó mértékben el van hízva, járókeret nélkül képtelen felállni, így ki sem tud mozdulni otthonról. Tanárként online kurzusokat tart, de egészségi állapota egyre romlik, ami miatt minden erejével azon van, hogy rendbe hozza kapcsolatát a lányával, Ellie-vel (Sadie Sink), mielőtt túl késő lenne.

Előzetesen egy erőteljes emberi drámára lehetett számítani, ahol főként az apa-lánya kapcsolatra fókuszálnak, hogy aztán a végén eltörjön a mécses és vele együtt bennünk is valami. Aronofskytól a nyomasztás sem áll messze, a bőr alá kúszó atmoszféra adta volna magát egy ilyesfajta kamaradarabnál. Hogy ebből mi valósult meg? Nos, nem túl sok, ez persze nem hiba, amennyiben sikerül érdemi konfliktussal, mondandóval és mélységgel megtölteni a képsorokat, ám hazudnék, ha azt állítanám, hogy a rendezőnek mindez maradéktalanul összejött.

Említettem, hogy kamaradrámáról van szó, nem véletlenül, A bálna lényegében egyetlen helyszínen játszódik, amiben nincs semmi meglepő a központi figurát tekintve, plusz egy színházi adaptációról beszélünk. Ezek nem minden esetben sülnek el jól, de például Az apánál maximálisan működött. Hasonló kreativitású és húsba vágó élményt szerettem volna Aronofskytól is, de kicsit ássunk bele, hogy ez miért nem sikerült. A cselekmény Charlie néhány napját öleli fel, ahogy a súlyosbodó egészségügyi problémák miatt próbál a lehető legtöbb időt tölteni a lányával. Igen ám, de Ellie gyűlöli nem csak az apját, az egész világot, iszonyú düh forrong benne egy múltbéli sérelem miatt.

Charlie mégis látja benne a jóságot, az őszinteséget és hogy miért van szükségük egymásra. Afféle feloldozás sztori kettejük kapcsolata, mely tele van érzelmekkel, de a sebek túl mélyek ahhoz, hogy pár nap alatt beforrjanak. A főhőst egyúttal személyes tragédia is gyötri, emiatt hagyta el úgy a testét, kvázi evéssel kitöltve a benne tátongó űrt. Egyetlen barátja az ápolója, Liz (Hong Chau), aki mindent megtesz a megcsömörlött, a kórházi ellátást megtagadó férfinak, még a végtelen étvágyához is asszisztál.

A történet fogaskerekének negyedik eleme egy hittérítő fiú, azzal a küldetéssel, hogy megadja a revelációt Charlienak. Ennyiből leszűrhető, hogy hiába játszódik egy helyszínen, kevés szereplővel a sztori, cseppet sem unalmas vagy eseménytelen, sőt talán túl sok szálat is mozgat egyszerre. A mellékalakok érdekesek, megvan a maguk kis története és mintha egy láthatatlan kapocs összefonná őket. Egyikük sem csak jó vagy rossz, mindenkinek van csontváz a szekrényében és a megváltást keresik, a múlt hibáiból okulva. A gond ott bújik meg, hogy míg külön-külön ezek érdekes mellékvágányok, egyben nem feltétlenül érződnek koherensnek, inkább elveszik a fókuszt a lényegről.

Rengeteg apróság húzódik meg a háttérben. Olyan dolgok, melyek mögé bele lehet látni egy-egy üzenetet és ez nagyon is jó húzás, mégis olyan érzésem volt, hogy Aronofsky csak azért dobál bele ennyi mindent, hogy kompenzálja műve hiányosságait. Jobb döntés lett volna, ha a komplett film Charlie és Ellie kapcsolatára koncentrál, szívesen néztem volna még a civódásaikat, a közös tanulást és kevésbé érezném ellentmondásosnak a férfi hirtelen feltámadó apai ösztönét, mely valahol érthető, mégis szét lehet szedni a logikáját. A leginkább zavaró dolog azonban, hogy bármennyire is próbálkozik, nem tudott bevonni érzelmileg a film. Aggódtam Charlie-ért, megvolt az empátia, és a zárás katartikusnak szánt jelenete valóban szép, de Aronofsky görcsösen törekszik arra, hogy érzelmeket váltson ki. Emiatt a mű egyik központi üzenetéül szolgáló őszinteség hamiskásnak érződik és csak a giccs marad.

A színészek egytől-egyig remekelnek, Ty Simpkins a szemünk láttára nőtt föl és jól áll neki, Hong Chau talán a film legkedvelhetőbb figurája és Sadie Sink szintén bizonyítja, hogy a Stranger Thingsen kívül is remek színésznő. A lényeg azért mégiscsak Brendan Fraser. Tény, hogy egy ilyen maszkban játszani önmagában bravúr, amit leművel az tényleg fantasztikus. Akár ő, akár Colin Ferrell, netán Austin Butler nyerik az Oscart, a szobornak jó helye lesz.

Ha már az Oscarnál tartunk, A bálna három jelölése mind megérdemelt, de nem csoda, hogy nincs ott sem a legjobb film, sem a forgatókönyv kategóriákban. Nem azért mert rossz, sőt teljesen megértem, ha valakit megérint lelkileg és a végeredmény egy teljesen korrekt darab, de nálam sajnos előjött az Aronofsky-féle gyermekbetegség. Ez nem más, mint a hatásvadászat. Helyenként indokolatlanul túl van magyarázva, mindenki sír és tolakodóan azt sugallja, hogy ha te nem teszel így, nincs szíved. Kiváló ellenpélda a már említett Az apa, vagy a hamarosan érkező Volt egyszer egy nyár, ahol finom eszközökkel tudták kiváltani a katarzist, Aronosfky viszont nem képes felmérni az arányokat. Sok dologról szeretne szólni, úgymint a bűnbánat, az őszinteség, az elszalasztott lehetőségek, a személyes tragédiák, de nem minden eleme működik. Kár érte, mert karaktereiben, hangulatában és bizonyos rétegeiben erős élmény, ám egy kicsit csendesebb, visszafogottabb, fókuszáltabb kivitelezéssel ez a bálna a világ végéig is képes lett volna elúszni.