Hamarosan esedékes az idei Oscar gála, és illő beszámolni legalább a királykategória várományosairól, még akkor is, ha túl sok vizet nem fognak zavarni. Sarah Polley rendezése két jelölésig jutott és befért a tíz legjobb film közé. A végső elszámolásnál nem lesz tényező, de attól még lehet jogos a nominációja.
A végeredményt látva nem mondom, hogy nem láttam volna szívesebben helyette a Volt egyszer egy nyarat, vagy a Babylont, de ez van. Szerencsére arról azért szó nincs róla, hogy a Women Talking egy rossz darab lenne.
Egy ultrakonzervatív, már-már nomád körülmények között élő kommunában járunk, ahol néhány nő összejövetelt szervez, hogy megvitassák jövőjüket. Tudniillik rendszeresen abúzálják, megerőszakolják őket, amit most megelégeltek. El kell dönteniük, hogy tűrnek, harcolnak, vagy elhagyják a helyet.
A filmet Miriam Toews azonos című könyve ihlette, mely nem mellesleg igaz történeten alapul. A 2000-es években Kolumbiában, kilenc férfi rendre bedrogozta és megerőszakolta a közösségükben élő nőket. Azzal hitegették őket, hogy ez Isten büntetése, netán a sátán műve. Végül nyolc elkövetőt sikerült elítéltetni, az áldozatok közt a legfiatalabb három, a legidősebb 60 esztendős volt.
Ez egy igen megdöbbentő sztori, melyből rengeteg dolgot ki lehet hozni, a sokkoló drámától kezdve egy bicskanyitogató esettanulmányon át a feminista kiáltványig. Polley valahol mindegyiket beemeli, de a mű gerince egy kamaradarab, ahol hőseink összegyűlnek és megpróbálják eldönteni, hogy melyik lehetőséggel járnak a legjobban. Egy ilyen stílusú alkotásban kulcsfontosságú szerep jut a karaktereknek és a dialógusoknak. Figuráink kellően változatosak és többféle nézőpontot képviselnek. Van, aki nem kíván tágítani, más harcolna és többen vívódnak a döntésen. Az ötlet és a felütés remek, Polley történetmesélői eszközei azonban nem a legkiforrottabbak. Akkor csatlakozunk be az eseményekbe, amikor már mindenre fény derült, így flashbackek és beszélgetések segítenek képbe kerülni azzal, hogy mekkora a tét, illetve miket kellett átélniük ezeknek az embereknek.
Talán a nyitányt és a zárást leszámítva sokkal jobban működött volna az összkép, ha a Tizenkét dühös ember mintájára, csak egy helyszínen zajlana a cselekmény. Tény, hogy így is sokat időzünk a pajtában, de a kikacsintások nélkül is érthető lenne a konfliktus. Ezen felül a morális harcok, eszmék, perspektívák találkozása sem mindig éri el a kívánt hatást. Számos helyen jóval didaktikusabb a kelleténél és borzasztó teátrálisnak hatnak egyes eszmecserék. A szereplők a messzeségbe merengve, kimérten puffogtatják a nagy igazságnak beállított közhelyeket, melyben túl sok újdonság nincs, ellenben feleslegesen pátoszossá teszik az adott jelenetet. Máskor sikerül elkapni a fonalat és valóban egy mély, elgondolkodtató témákkal operáló művel van dolgunk, melyben lehet és érdemes elmerülni. Kár, hogy pont az egységesség és a kiegyensúlyozottság hiányzik ahhoz, hogy az élmény igazán gyomorba vágóvá váljon.
A színészek jók, elsősorban Rooney Mara és Jessie Buckley miatt érdekelt a film és ők remekelnek is. Mellettük érdemes még kiemelni Claire Foy-t és Ben Whishaw-t, mint két azonosulható és szimpatikus figurát.
A Women Talking korrekt darab, de inkább mondanám fontos alkotásnak, mint igazán jónak. Benne volt egy mestermű lehetősége, de ahhoz egy fókuszáltabb, feszesebb cselekmény és kevesebb szájbarágós elmélkedés kellett volna. Így elsősorban a témája miatt kap ekkora figyelmet, mely valóban erőteljes és kell róla beszélni. Üzenete elévülhetetlen, tanulságos és helyenként becsülendően merész, mindössze jó lett volna, ha a kész film is fel tud érni hozzá.
