A korábbi részek kritikái:
- X-Men: A kívülállók
- X-Men 2. 
- X-Men: Az ellenállás vége

Nagy valószínűséggel, ha anno Az ellenállás végével az X-Men-széria nem indul meg a lejtőn és az X-Men kezdetek: Farkassal nem lő hatalmas luftot, akkor nem csak a franchise, hanem a jelenlegi ipar is kicsit másképp nézne ki és a Fox már a Marvel előtt elkezdhette volna a kis filmes univerzumának építését. Logan különálló filmje mellett már előkészületben volt a Magneto-spin-off és ezt még egy sor követte volna, amelyek (vélhetően) újabb, nagyobb volumenű X-Men-filmekben csúcsosodtak volna ki. De a Farkas hatalmas kritikai kudarca újratervezésre kényszerítette a Fox-ot, akik kezdetben egy Alkonyat szerű, ifjúsági filmben gondolkoztak. Aztán a segítségükre sietett Bryan Singer, mondván a fiatal mutánsok középpontjába tegyék meg az ifjú X professzort és Magnetót (felhasználva utóbbi spin-offjának az ötleteit), lévén az eddigi filmeknek is a lényegi központi alakjait ők jelentették, az ő világlátásuk, szembenállásuk volt a széria tartópillére és ezt hangsúlyozzák ki, ha már Logan értelemszerűen kikerül a képből. Azonban az idő sürgette őket, ugyanis ha záros határidőn belül nem szállítják le a filmet, akkor a jogok visszaszálltak volna az akkor éppen szárnyait bontogató Marvelhoz. Ennek tetejébe Singer sem ért rá, mivel a Warner három filmes szerződése még kötötte Az óriásölőhöz, így ugrott be a helyére a Csillagporral és Ha/Verral bizonyító Matthew Vaughn, aki annó azért mondta vissza Az ellenállás vége rendezését, mert nem lett volna elég ideje befejezni. Ehelyett Az elsőket ennél is gyorsabban kellett összerántania (a sietség nem is maradt a filmen nyomtalanul), miközben a korábbi vezető karakter, Logan sem volt kéznél. Ahogy mondani szokás: innen szép nyerni!

És ez abszolút sikerült! Közel sem hibátlanul, sőt mi több a narratív ellentmondások (ergo az idővonal szétcseszése) már ebben a részben megkezdődött, akár a legutóbbi, akár az első X-Men-mozit, A kívülállókat nézzük (abban Charles elmondása szerint 17 éves korában találkozott Erikkel), ennél fogva érdemes ezt az előzményt egyfajta soft rebootként is kezelni, ha betéve tudjuk az előző trilógia minden sorát. Azonban a kényszerű kapkodás nem csak az efféle ellentmondásokon ütközik ki, hanem a film alapozásánál is. Miközben Vaughn Magneto karakterét kellően megalapozza és bemutatja (ügyesen újraforgatva A kívülállók auschwitzi nyitójelenetét, miközben ismét felcsendülnek a néhai Michael Kamen klasszikus dallamai), Charles-t és a vele együtt debütáló Ravent/Mystique-t csúnyán elnagyolja. Ezt hiába teszi jóvá bőven a következő két órában, az egész túlságosan suta (az ifjú professzor talál egy mutánst a konyhában és megtartja), a mérleg két nyelve nem kerül egyensúlyba egymással és nem csupán azért, mert Magneto karaktere önmagában lényegesen hálásabb.

Ha viszont eddig jóformán negatívumokat soroltam - méghozzá nem is kicsiket - akkor mégis hogyan lehet olyan pozitív az értékelés, mint alább? - kérdezheted, Kedves Olvasó. Nagyon egyszerű: a film erényei még így is messze túlmutatnak a hibáin. Vaughn és Singer az új trilógia alapjaiban számos szempontból eltolta az eredeti hármasban lefektetett hangsúlyokat: itt nem a külvilág a mutánsokhoz való viszonyán, az azzal való szembenállásán van az elsődleges hangsúly (lévén az emberek csak most eszmélnek rá a létezésükre), noha ennek magvai továbbra is ott vannak. Itt az egyén önelfogadásán, képességeinek felismerésén van a hangsúly - aminek természetesen Xavier a legfőbb hangadója - és hogy ezt milyen célra használják a szereplők, beleértve Magnetót is. Tökéletesen rímel a trilógiában lefektetettekre, messzemenőkig intelligens megközelítés, ugyanakkor kevésbé látványos, hiszen itt az igazi harcok a szereplőkben zajlódnak le.

Ehhez pedig tökéletes setting a 60-as évek hidegháborús Amerikája. Vaughn már itt érezhetően lefektette mindazt, amit a Kingsmanekben a maximumra járatott. A rendező saját elmondása szerint is Magnetóra egyfajta James Bondként tekintett, amit a korszak csak aláhúzott és ezt olyan apróságokkal emelte ki, mint Erik öltözködése, vagy a felosonása a hajóra, amely beállításaiban, megoldásaiban is a kémszéria egykori mozijait idézi. Hovatovább a Kevin Bacon által élvezettel életre keltett Sebastian Shaw is (aki az eredeti tervek szerint Mr. Sinister lett volna) egy tipikus Bond-gonosznak feleltethető meg: a karakter önmagában nem különösebben rétegelt, viszont - ahogy arra a Frankenstein párhuzammal felhívják rá a figyelmet - pazar előképe és ezzel együtt megteremtője Magnetónak. 

Ez a film pedig egyértelműen egyfajta "Magneto: Kezdődik!", de a mágnesesség uráról már az előzményekben is köztudott volt, hogy egy nagyon is rétegelt, érthető, átérezhető motivációkkal rendelkező gonosz, ergo színészileg hálás szerep, Michael Fassbender pedig Ian McKellen abszolút méltó örököseként (bocsánat a profanitásért) a szart is kijátssza a figurából! Minden pillantásában ott van a mérhetetlen fájdalom és a kérlelhetetlen düh (utóbbira csak rájátszanak Henry Jackman pofátlanul egyszerű, dübörgő taktusai), egyúttal önnön megváltásának a reménye. Ezt a reményt az ellenoldalon viszont James McAvoy Xavier professzora értelemszerűen másképp látja és menthetetlen szélmalomharcot vív Erik lelkének a megváltásáért. McAvoy - ahogy fentebb írtam - hálátlanabb szerepben volt, hiszen a joviális prof' figurája már önmagában kevésbé izgalmas, mint Magneto antihőséé, emellett a karakter pozitív világlátásának az érdemi alapozása is elmarad. Viszont a figura fiatalra hangszerelésével képesek új színben feltűntetni: ez a Xavier nem hogy csajozik, képességeit bevetve, ha kell, hanem ezzel együtt naivitása, kiforratlansága számos szempontból vakká teszi! Pont ez löki végül Ravent (Jennifer Lawrence alakítása még primadonna attitűdtől mentes) Magneto karjaiba és nem véletlen szembesítik Erikkel egymást, hogy míg egyikük a legrosszabbat, addig másikuk a legjobbat feltételezi az emberekről, ennek pedig mindkettőjüknek meg kell fizetnie végül az árát.

Persze Vaughn sem tudta kikerülni azt, hogy a sok karakter mozgatásával egyeseknek ne statisztaszerep jusson (helló, Oliver Platt!), a figurák bírnak annyi jellegzetességgel, hogy kellő kontúrokat kapjanak, még January Jones amúgy teljesen jellegtelen játékával sújtott Emma Frost is. Azzal, hogy Logan kikerült a képből (habár cameója simán ott van minden idők legjobbjai között!) még az egyértelmű centrális figurák, mint Erik, Charles, Shaw, Raven, valamint Nicholas Hoult Bestiája ellenére is ez eddig a leginkább csapatcentrikus X-Men-mozi. Ahogy ezek a kétségektől, félelmektől tarkított karakterek megtanulják használni a képességeiket, összehangolni egymással, egyben önmagukat elfogadni (akár a legjobb, akár a legrosszabb részüket), az gyönyörűen csúcsosodik ki a fél órás, maximum fordulatszámon pörgő, egyszerre feszült, drámai és izgalmas fináléban. 

Valahol azért elképesztő, hogyha Vaughn ezt a filmet sebtiben rántotta össze, akkor milyen filmet kaphattunk volna, ha rendesen ki tudja dolgozni?! Részleteiben biztosan pontosabbat, de kiállásában már nem feltétlenül. Az elsők úgy tudott új életet lehelni a franchise-ba, hogy annak eredeti szellemiségét ügyesen megőrizte, viszont Vaughnnal együtt fiatalos lendületet, frissességet is kapott a széria. Élvezet nézni, hogy a korábbi részekkel ellentétben ez mennyire tobzódik a színekben, ami szintén remekül kifejezi nem csak a mutánsok sokszínűségét, hanem (ekkor még) cinizmustól jóval mentesebb, derűsebb szemléletét, világát is. És ezt mindössze két évvel a széria (eddigi) mélypontja után. Erre szokták mondani: az utolsókból lesznek az elsők.