A korábbi részek kritikái: 
- X-Men: A kívülállók
- X-Men 2. 
- X-Men: Az ellenállás vége
- X-Men: Az elsők

Az elsők mérsékelt sikere nem csupán arra lett elég, hogy a Fox a továbbiakban is megtarthatta az X-Menek jogait, hanem hogy érdemben továbbvigyék az alternatív múltban játszódó, új erőre kapó szériájukat. Matthew Vaughn és állandó munkatársa, Jane Goldman meg is írta az első változatot a képregényfolyam egyik leghíresebbjéből, Chris Claremont művéből, Az eljövendő múlt napjaiból, de mint az a napokban a rendező egy nyilatkozatából kiderült ő ezt inkább a trilógia zárlatára tartogatta volna. A producerek viszont nem értettek vele egyet és Vaughn inkább elcsábult házon belül a Kingsmanhez (amitől azóta sem tud szabadulni), így már semmi akadálya sem volt, hogy 10 év után ismét a szériát elindító Bryan Singer ragadja magához a karmesteri pálcát. A visszatéréséhez pedig nem is választhatott volna jobb alapanyagot!

Persze ebben azért még Az elsők mérsékelt sikerét figyelembe véve is jócskán akadt rizikó. Egyrészről pont Vaughn filmjének pozitív, de mégsem kellően erőteljes (anyagi) visszhangja, ami akármennyire is tehetséges színészeket vonultatott fel, rengetegen hiányolták belőle Hugh Jackman Farkasát. Nosza, rakjuk bele akkor ismét vezéralaknak! - gondolhatták akkor sokan. Emellett Singer se nagyon tudott olyan érdemi sikert felmutatni, amit kirakhatott volna az ablakba a mutánsok mellé, mióta otthagyta a szériát. A Superman visszatér régimódi főhajtása Christopher Reeve első két filmje előtt az akkor gigászi költségvetését sem hozta vissza, így Zack Snyder rebootolta a kryptonit és kezdett univerzumépítésbe. A Valkűr egy igényes, de érdemi pluszt nélkülöző történelmi thriller volt csupán egy akkor még magát rehabilitálni próbáló Tom Cruise-zal. Az óriásölő pedig már nem volt több egy bérmunkánál, amelynél érezhetően a gondolatai már valahol a mutánsok körül jártak. Egyedül a Doktor House elindítását és Hugh Laurie megismertetését a széles világgal köszönhettük neki azóta.

Mindemellett a filmet két évvel megelőző Bosszúállók nem csak a mozipénztárakat, hanem a képregényfilmes zsánert is alaposan megrázta és nagyon úgy tűnt, hogy Singer már csak egóból is rá akar kontrázni az MCU első és addigi legnagyobb kiteljesedésére az új és a régi szereplőgárdával a fedélzeten és egy kétórás fanservice-t kíván csinálni. Erre pedig rájátszott, hogy a bemutató előtt nem sokkal kiderült, Anna Paquin Vadócát kivágták a mozis változatból, amit csak tovább árnyékolt, hogy Singert éppen zaklatási vádakkal illették, amit (akkor még) megúszott annyival, hogy a sajtónyilvánosságtól távol maradt a promóció idejére.

Ehhez képest Az eljövendő múlt napjai tökéletes kiteljesedése az addigi szériának és igazi bravúr, nem csupán a zsáner keretein belül! Mert nézzük meg mi minden zsáner- és stíluselemet aggathatunk rá! Előzmény, folytatás, előzmény folytatása, (nyilvánvaló) reboot a szérián belül, poszt-apokaliptikus sci-fi, retro heist mozi, időutazós kalandfilm, all star gála, szórakoztató fan-service és működőképes dráma. És ezek mindegyikében kiválóra vizsgázik, ami ha nem csoda, akkor nem tudom mi!

Persze nem lehet elvitatni az eredeti szkriptért felelős Vaughn és Goldman érdemeit, akiknek a hatása tisztán érezhető a forgatókönyvön, a szövegek könnyedségén, ugyanakkor Singer és a szkriptet végső formájába öntő Simon Kinberg jó érzékkel szelektáltak az ötletek között (viszlát Deadpool!), vagy hoztak be új karaktereket. Például így került a filmbe Vaughn eredeti ötlete, Buldózer helyett Higanyszál (Evan Peters imádnivalóan pimasz a szerepben és ezzel lopja is a showt), akinek magánszáma hasfalszaggatóan frenetikus és kreatív egyszerre. De a Terminátort idéző felütés a teherautóról talicskázott ember és mutáns holttestekkel nem csak a James Cameronnal való konzultációk utóhatásait tükrözik, hanem hogy Singer még mindig túl lát ezeknek a figuráknak a szuperképességein és találó egysorosain.

Márpedig ez a széria mindig is elsősorban a karaktereiről, a köztük feszülő érdekellentétekről, nézeteltérésekről szólt, ahogy egymással, a világgal, vagy éppen önmagukkal viaskodnak. Az eljövendő múlt napjai viszont a jól bejáratott paneleken annyiban csavar, hogy nem egy szereplőjét tőle tökéletesen ellentétes szituációba helyezi, amivel amellett, hogy a film központi kérdésére, elveszett lelkek útkeresésére reflektál, tovább mélyíti őket, vagy a köztük lévő kapcsolatrendszert. A mindig heves Logan ezúttal higgadt mentor szerepre kényszerül, méghozzá pont az önsajnálatba merült Xaviert kell vezetnie, akit egy ponton még maga Magneto is kioktat (méghozzá jó okkal!), hogy megállítsák Raven hidegvérű Mystique-ké válását és ezzel együtt, valamint ebből kifolyólag a jövőre szabaduló lélektelen (de a múltban Peter Dinklage által emberi arcot kapó) Őrrobotok létrehozásat. 

Megannyi téma, megannyi dráma, de Singerék a mozis verzióban közel, az utólag kijött Vadóc Változatban (Rogue Cut) pedig tökéletesen használják ki a megannyi karaktert. A mellékfigurák, mint a jövő túlélő mutánsai a mozis verzióhoz képest legfeljebb egy-két mondatot kaptak, de Singernek ez is elég, hogy névtelen statisztáknál többnek tűnjenek, félelmük átérezhető legyen. Az időközben szupersztárrá avanzsáló Jennifer Lawrence Mystique-je pedig a kétségek között őrlődő kulcsfigurája az egész időközi haddelhadnak, szerepe a legkevésbé sem hat kényszeredetten felduzzasztottnak. A legfőbb pozitívum viszont mégis az, hogy Hugh Jackman Loganje ezúttal tényleg nem telepszik rá a filmre, hanem mindössze katalizátora, résztvevője a cselekménynek, nem főszereplője. Ezt a szerepet ugyanis az előző rész Magnetója után most a másik oldal vezéralakja, Charles látja el. Az elsőkben James McAvoy csak kivillantotta az oroszlánkörmeit, hiszen Michael Fassbender Magnetója volt a központban és a forgatókönyv az ő jellemét, motivációit - Xavierrel ellentétben - bőségesen kibontotta. Itt fordul a kocka, hiszen Magneto indítékai már nem szorulnak különösebb bemutatásra (Fassbenderre viszont képtelenség nem figyelni, ha jelen van) és háttérbe szorul, hovatovább az egyik legstatikusabb figura ő maradt (ez a statikusság a stadionokról már nem mondható el), miközben McAvoy-nak igazi jutalomjáték, hogy a remény reményvesztett szimbólumát játszhatja, közös jelenete Patrick Stewarttal pedig a széria egyik legszebb, legérzelmesebb, legintelligensebb jelenete.

Persze Singer nem felejtkezik meg arról, hogy kiknek is csinálta a filmjét és noha a már említett karakterdrámán van a hangsúly most is, egyértelműen zseniális érzékkel tud akciójelenetet rendezni még mindig. Higanyszál fent említett nagyjelete mellett a nyitány nyers és könyörtelen brutalitása mellett az idősíkokat is ügyesen vágja egymással párhuzamba ezeknél a szekvenciáknál (nem kis részt az ezúttal is pazar zenéért felelős John Ottman vágásának), akár Vadóc szöktetéséről, akár a finálé Őrrobot inváziójáról van szó, amelyekben rendszerint Magneto kerül egyazon jelenetben két különböző színész tálalásában ellentétes helyzetbe. 

És hogy végezetül a mozis és az alternatív változat különbözőségeiről is szót ejtsünk. Merthogy nem szimpla bővítésről van szó, hiszen a cselekmény számos pontján másképp történnek az események! Valahol persze érthető, hogy anno miért volt kézenfekvő a mozis verzióból Vadóc (Anna Paquin) kivágása: a cselekménybe túl későn kerül be és érdemi ráhatása valóban nincsen. Ugyanakkor az ő szereplésével együtt a film, a történet is logikusabban áll össze, egységesebbé válik (pl. Hogyan találnak rájuk az Őrrobotok?), a jövő szerepe, annak tétje nem csupán a szereplők, hanem a nézők vállára is jobban nehezedik, átélhetőbb lesz mindez. Mindemellett Singer ebben a verzióban a karakterek pár mondatos elmélyítésén túl (Ian McKellen szemöldökráncolásában benne van az egész figura) a rendező a fanservice-nek is jobban kedvez, de ezek az akciójelenetekhez hasonlóan sosem esnek túlzásokba, hatnak kényszeredettnek, hanem csupán kedves kikacsintások maradnak.

Az eljövendő múlt napjai ugyan nem rendelkezik az X-Men 2 mélységével, vagy azzal, ahogyan az megközelíti a témát (erre mondjuk nem is törekszik), viszont a széria már meglévő elemeit, karaktereit zseniálisan használja fel újra, fordítja ki magukból és állítja új pályára. Ezzel együtt ha kell, akkor röhög is rajtuk, megőrizve az új trilógia könnyedségét, de nem tagadva a sorozat és a képregények gyökereit. Hogy a teljesen új alapokra helyezett széria ezzel a későbbiekben nem tudott élni, az már a legkevésbé eme film hibája és semmit sem von le az érdemeiből: A Sötét Lovag óta és a Amerika Kapitány: Polgárháború mellett ez az elmúlt évek legjobb és legérettebb képregényfilmje!