Rian Johnson már több ízben is bizonyította azt, hogy van érzéke a krimihez, a furfangos cselekmények bonyolításához. Először a Brick című filmmel (mely első nagyjátékfilmje is volt egyben), majd később a két Tőrbe ejtve-mozival.

Főként utóbbi két filmjével stílusosan és parádésan idézte meg Agatha Christie szellemét, miközben előszeretettel el is játszott a műfaji szabályokkal. Most, a Poker Face-szel a tévésorozatok világába tesz egy utat, hogy epizódról epizódra újabb és újabb bűnügybe keverje főhősét. 

Charlie (Nathasha Lyonne) látott, hallott már életében elég hazugságot. Szó szerint, ugyanis ellenben velem vagy veled, Charlie egyből meg tudja mondani, ha valaki füllent neki, vagy épp ordas nagyot hazudik. Ironikus módon sorozatunk elején épp egy kaszinóban találjuk őt, amint pincérnőként kínálja a vendégeket itallal. Főnöke eltiltotta a kártyapartiktól, így a játékszenvedély nagyobb volumenű gyakorlása ki van csukva, de köszöni szépen, ő így teljesen jól megvan. Megvan addig, amíg meg nem ölik egyik legjobb barátnőjét, Melanie-t, hogy aztán szépen menekülőre fogja, futva a rossz emberek elől. Keresztül-kasul az országban, szelve az utakat. És út közben segít azokon az embereken, akik éppen segítségre szorulnak. Megoldva néhány gyilkossági rejtélyt. Igen, mint Caine a Kung Fu című sorozatban, ahogyan azt szépen meg is idézi az első epizód, a Ponyvaregény vonatkozó dialógusát bevágva egy televízió képernyőjén. 

Johnson a Poker Face sorozattal egy régi, gyerekkori szenvedélyét, az úgynevezett case of the week, avagy minden héten másik ügy jellegű sorozatok iránti rajongásának hivatott hangot (és képet adni). A Tőrbe ejtve filmekkel ellenben azonban itt nem "ki tette"-sztorikat láthatunk, itt sokkal inkább a hogyan és a miért az, ami kérdőjeles. Az epizódok struktúrája mindig ugyanaz: látjuk a bűntényt, látjuk a gyilkost, majd picit visszaugrunk az időben és megnézzük, amint Charlie tűzközelbe kerül és beriaszt a hazugság-detektora. Van egyfajta jóleső komfortérzet ebben a szerkezetben, a szerkezet ismétlődésében és bár így, egyben ledarálva a sorozatot bevallom, picit az önismétlés szó is eszembe ötlött, ezt kevésbé szánnám kritikának. Ez inkább a formula sajátossága, amelytől picit elszokott már a néző.

A fő inspirációként megjelölt Columbo-sorozathoz hasonlóan tehát minden epizód más-más bűnügyet rejt magában. A kihívás abban van (az írók és rendezők számára), hogy a néző számára kellően izgalmas, érdekes legyen mind a bűntény és a mögöttes motivációk, de leginkább az, hogy Charlie karaktere, folyamatos jelenléte legyen annyira magnetikus, hogy újra és újra örömmel tartsunk vele. Utóbbiról már a pilot-epizódban megbizonyosodhatunk, ugyanis Lyonne-nak a tőle megszokott sajátosan karcos orgánumával, szimpatikusan nemtörődöm stílusával és minduntalan felszínre törő empátiájával sikerült egy olyan karaktert megalkotnia, akit könnyű megszeretni. És akiről nehéz elképzelni, hogy bárki más játszaná el. Aki tehát szerette a Végtelen matrjoska című sorozatban nyújtott alakítását, az most sem csalódik majd. 

Ami a történeteket, bűnügyeket illeti, mindegyikben van annyi ötlet, kreativitás mind az írást, mind pedig a megvalósítást illetően, hogy meglepje a befogadót. Ahány epizód, annyiféle helyszín és annyiféle közeg, a kvázi road movie-jelleg tehát adja magát a sokszínű sztorifelhozatalhoz. Hol egy BBQ-éttermet üzemeltető testvérpárt láthatunk, hol egy lefutott rockzenekar kétségbeesett próbálkozásait vehetjük szemügyre, egy különösen izgalmas epizód pedig egy egyhelyszínes, négyszereplős kriminek ágyaz meg. A gyilkosságok mozgatórugóival lefedik az írók az irigységet, a kapzsiságot, a hiúságot, bosszúvágyat és kisstílű, kis híján tragédiába fúló farokméregetést. És bár sosem kérdés a gyilkos kiléte, valami apró kis furfanggal, fordulattal a legtöbb epizód szolgál, ami megadhatja nekünk a meglepetés édes ízét.

Arról nem is beszélve, hogy képileg és rendezésileg is igyekszik széles palettán dolgozni: az operatőri munka sok finomságot tartalmaz, a rendezői eszköztár pedig adott esetben az old-school szörnyfilmeket is könnyűszerrel megidézi. Érződik, hogy Johnson és a többi rendező/író hatalmas szeretettel, odaadással készítette ezeket az epizódokat és hogy készítésükkor legalább olyan jól érezhették magukat, mint én a megtekintése közben. 

A Tőrbe ejtve filmektől megszokott humoros, szellemes hangnem itt is jelen van. Dacára a néhol egészen sötét színezetet öltő gyilkosságoknak, bűnügyeknek, Johnson sose felejt el szórakoztatni, megnevettetni. Üdítően hat, hogy végre valaki nem sokkolni akar a gyilkosságokkal, hanem engedi, hogy jól érezzük magunkat közben és hogy ezt az eszképizmus szolgálatába állítja. Ezt a célt szolgálja a többtucatnyi sztár, akik fel-felbukkannak lépten-nyomon. Hol egy Adrien Brody, hol egy Ron Perlman, de ha arról van szó egy Ellen Barkin, egy rég látott Benjamin Bratt, vagy egy Chloe Sevigny is tiszteletét teszi. Mind bravúrosan hajtja végre a feladatát, kihasználva a lehetőséget, hogy éppen egy szokatlanabb arcát mutathatja meg (lásd, például Joseph Gordon-Levitt hidegvérű gazdagfiú karakterét). 

A Poker Face azon televíziós/mozgóképes tartalmak egyike, ami ténylegesen megjutalmazza a nézőjét és ami képes eszközeivel, döntéseivel és a főszereplő humánumával őszinte mosolyt csalni az arcokra. Örömsorozat ez a javából, aminek a második szezonját már most rögtön nézném.