A cikk spoilereket tartalmaz!

Szokták mondani, hogy nem létezik jó hős egy jó ellenség nélkül, és nekem rögtön ez jutott eszembe, ahogy belekezdtem a Jessica Jones második évadába, mert Killgrave-vel olyan magasra tették a lécet, hogy erősen kételkedtem benne megugorják-e a készítők. Kár tagadni, erős kezdést produkáltak és hiába, ha valamilyen sorozat ilyen szinten nyit, akkor utána minimum ennyit várunk el a későbbiekben is, ez pedig hatalmas nyomást jelent a készítőkre nézve. Idén ezzel nem is nagyon tudtak mihez kezdeni... 

Az évadot végigkísérte az akarás, a nagyon meg fogjuk mutatni, hogy tudunk legalább olyan jót, sőt jobbat, mint az első évadban. Lesz nagyobb és jobb, komplexebb és több. A Netflixes Marvel sorozatok rákfenéje a 13 rész, mert egyszerűen egyik sem tud mihez kezdeni ilyen hosszú játékidővel, a Jessica Jones 2. évadában pedig most nagyon ki akarták tölteni az üres járatokat és tényleg volt itt minden, csak nem épp olyan minőségben, ahogy azt a főszálból következtetnénk. Nem véletlenül kezdem ezzel a beszámolást, mert az idő nagy részét (nagyjából kétharmadát) a különböző mellékszálak vitték el. Jeri Hogarth kálváriája teljesen hidegen hagyott és nem éreztem a létjogosultságát, ráadásul ilyen hosszan kibontva. Malcolm útkeresése jobban leköti a figyelmet, viszont akkor sem érdemelt ennyi időt. Trish önmegvalósítása már közelített a tökéletes mellékszál fogalmához, csak annyira rossz emlékeket hagyott hátra bennem még az előző évad során, hogy idő kellett, amíg el tudtam engedni és megkedveltem a karakterét.  

Sokszor időhúzásnak éreztem a jelenlétüket, ismét ez a "nagyon meg fogjuk mutatni mennyire jó karakterdrámákat tudunk írni" hozzáállás dominált, viszont ezzel a legtöbbször indokolatlanul megakasztották a történetet. Valóban közelebb kerültek hozzánk ezek a karakterek és biztos vagyok benne, hogy sok ember ki fogja emelni legalább az egyiküket, hogy saját sorozatot követeljen neki. (Talán ez volt vele a cél?)   

Ami viszont tényleg egy bizonyos szint fölé emeli a sorozatot, az maga Jessica Jones és az ő identitás válsága. Ez volt a sorozat szíve és lelke, erre építették az egész évadot és remekül építkezett az első etap eseményeire. Ezúttal Jessica eredettörténetét vették elő, hogy is tett szert rendkívüli képességeire és hogy élte meg ő Trish őrült népszerűségét és korai függőségét. A flashbackek során remekül megismerhettük a két lány kapcsolatát, hogy is jutottunk el oda, ahol jelenleg tartanak. Szerencsére kettejük dinamikája nagyon jól működött, akár az egészet elvihette volna a hátán, mégis inkább Jessica instabil személyisége került a középpontba. Ahogy lépésről lépésre elmerülünk a lelke mélyére és úgy igazán megértjük milyen Jessica valójában, az egyszerűen fenomenális. A korai traumák, majd az összetűzés Killgave-vel mind nyomot hagyott rajta, szép lassan bezárkózott és hatalmas falakat emelt maga köré, hogy megvédje magát. Ezt a védelmi rendszert rengeti meg alapjaiban mindaz, amivel szembe kerül. 

Innentől kezdve nagyon spoileres leszek! 

Jessica végre összetalálkozik a "teremtőivel", akiknek képességeit köszönheti és sajnos rá kell döbbennie, hogy nincs egyedül. Nemcsak, hogy nem ő volt az egyedüli alanya a kísérleteknek, de az autóbalesetet az édesanyja is túlélte. A titokzatos cég, ami a gének újraprogramozásával igyekezett gyógymódot találni gyakorlatilag mindenre, soha nem számított arra, hogy komoly következményei lesznek annak, ha Istent próbálnak játszani. Nem elég, hogy hihetetlen erőt adtak az alanyoknak, de az agyi kémiába is belepiszkáltak. Ezek az emberek szélsőségesen agresszívvá váltak, gyakorlatilag lelketlen gyilkosok lettek. Miután Jessica rájön minderre, megkérdőjelezi a legalapvetőbb tulajdonságait, hisz ő is gyilkos, mivel végzett Killgrave-vel. A rész, amikor Jessica látomásai során újra találkozhatunk Killgrave-vel az évad fénypontja, mert bármennyire is félelmetes ellenséget sikerült most is összehozni, kifejezetten gyenge lett a megvalósítás. Pont abba a hibába estek, mint a Daredevil második szezonja, létrehoztak egy megfoghatatlan, szürke ellenséget, ami sokat rontott az összképen. 

Hatalmas hangsúlyt fektettek végig a komoly karakterizálásra, de túlságosan elmerültek a részletekben és ennek a gonoszok, illetve a történet látta kárát. Borzasztóan lassan haladtak az események és néhol olyan nyomasztó, hogyha nem lennének a laza beszólogatások, meg néhány jó helyen beszúrt poén, komoly depresszióba esnék attól, hogy mennyire rossz lapokat osztott mindenkinek a sors. Az évad végi kis reménysugarak bár jól esnek, nem kompenzáljak a sok rosszat, amit átéltek a karakterek és felemás érzéseket hagynak hátra bennünk. Példaértékű, hogy mindezek ellenére Jessica nem roppant még össze, és ezért is csatlakozik ő is a csodálatra méltó hősök közé, hisz minden rossz ellenére még mindig önmaga (és az ital) elé helyezi az ártatlanokat és a bajbajutottakat.

Külön említést érdemel Trish Walker Cray Cray számához a valóságban is elkészült klipp: