Akárhogy is nézzük, az Akik mi vagyunk le sem tagadhatná alkotójának kézjegyét, hiszen Luca Guadagnino a Sóhajok delejes elmeőrlése után visszatért a Szólíts a neveden jól ismert hangulatiságához. Fülledt, nyári atmoszféra, Olaszország, mint helyszín, identitáskereső fiatalok, komplex érzelmek és érzékiség minden mennyiségben. Guadagnino azonban ezúttal - pályafutása során először - egy televíziós minisorozat keretén belül teszi mindezt. Az eddigiek alapján pedig nagyon úgy tűnik, hogy jól áll neki ez a formátum is.
A sorozat főszereplője a tizennégy éves Fraser (Jack Dlyan Grazer), akit szülei - édesanyja parancsnokká avatásának apropójából - Olaszországba költöztetnek egy katonai bázisra. Fraser nehezen akklimatizálódik, de a maga sajátos módján próbál kapcsolatot létesíteni a jelenlévő szomszédos fiatalokkal hol több, hol kevesebb sikerrel.
Az első epizódból kiindulva a sorozatnak a Szólíts a neveden-hez hasonlóan kevéssé a cselekménye lesz a húzóereje, hanem sokkal inkább az, ahogyan Guadagnino feltérképezi ezt az egész kialakult helyzetet a maga szenzuális stílusában. A rendező az egyórás nyitányban legfőképpen tehát arra összpontosít, hogy Fraser szemével megmutassa ezt az új, számára ismeretlen környéket, így a játékidő zöme azzal telik, ahogyan a fiú járja a partokat, nézi az embereket, figyeli őket, tanulmányozza messziről jellemüket, mozgásukat, mindenüket. Azzal, hogy a kamera folytonosan Fraser nyomában van még a legcsendesebb pillanatokban is, Guadagnino létrehoz egyfajta burkot a fiú körül, amelybe nézőként lassan mi is belépünk. Hála az operatőri munkának és a rendezői stílusnak (melynek szerves részét képezi a Szólíts a neveden filmzenéjét idéző, Devonté Hynes által komponált soundtrack), átélhetővé válik ez a kissé ideges, frusztrált idegenségérzés és az az iránti vágy, hogy felfigyeljenek rád.
A sorozat főszereplője, Fraser fehér, szénaboglyaként álló hajával feltűnő jelenség, ám alapvetően egy végtelenül introvertált és rendkívül érzékeny, törékeny személyiségnek hat, amit Grazer egy csipetnyi kamaszos dühvel, daccal és elfojtással ad elő. Ambivalenciája és lelki ingatagsága máris a sorozat egyik legfőbb erősségének tetszik, ahogyan két édesanyjával (Chloe Sevigny és Alice Braga) való kapcsolata is megkapó ábrázolásmódot tudhat magáénak. Alapvetően minimális dialógussal, még magyarázatra szoruló apróságokkal érzékeltetik a jelenlévő, kimondatlan családi feszültséget és finoman előrevetítenek megannyi súlyos, érzelmi konfliktust, melyeknek feltárásában rengeteg drámai lehetőség rejlik.
Az Akik mi vagyunk mindeközben úgy érzem, sok dolgot már alapból nagyon izgalmas és érdekes fénytörésben mutat meg. Nem emlékszek arra például, hogy láttam-e már coming-of-age történetet katonai bázison játszódni, pedig ez a merev, szabályokkal teli közeg esetünkben például nagyon hathatós kontrasztot ad az ifjonti lázongásnak és önfejűségnek, arról nem is beszélve, hogy a szülői dinamikának is ad egy újabb ízt (a nevelést illetően úgy gondolom korántsem azt kapjuk, amit elvárnánk). Szimpatikus az is, ahogyan a sorozat kezel bizonyos témákat: a másság kérdése, amint a Szólíts a neveden esetében, úgy itt sem tűnik a központi konfliktus fő forrásának, legfeljebb magából a vonzódásból fakadó érzelmek kálváriája válik majd kulcsfontosságúvá (illetve a karakter szempontjából nyilván fontos az, hogy melyik nemhez vonzódik).
Továbbá az az attitűd is szembeötlő, ahogyan az azonos nemű szülőpárost ábrázolja. Természetesnek, élhető variációnak írja le és valahogy szívet melengető ez az álláspont. Ez azonban még változhat az évad folyamán, nyilván egyetlen epizód alapján nehéz messzemenő következtetéseket levonni - így tessék olvasni írásomat. Ebből a szempontból némi hasonlóság megfigyelhető a tavalyi, szintén HBO-s Eufória című sorozattal, amely szintén szabadsággal kezelte a témát és amely szintén autentikus és hiteles látképet adott a fiatalságról. Guadagnino víziója azonban Sam Levinsonéval ellentétben kevéssé tűnik nihilistának és deprimáltnak, így akiknek amaz nem jött be ezen jellemzők miatt, úgy Guadagnino sorozatával még bátran tehetnek próbát.
Ennyiből mindenképpen azt mondom, hogy érdemes lesz tovább nézni a sorozatot (még hátravan 7 epizód) és hagyni, hadd sodorjon magával Guadagnino érzelmes/érzéki világa. Ha így folytatja, akkor bőven előfordulhat, hogy új sorozatkedvencünk lesz (és akkor talán már nem is lesz olyan nehéz kihúzni a Szólíts a neveden folytatásáig - vagy épp ellenkezőleg).