Előfordul, hogy az idő megszépít bizonyos dolgokat. Nincsen ez másképpen a Westworld sokat kritizált második évadával sem, ami tény és való, kissé túlbonyolította az általa választott történetmesélési formát. A néhány héttel ezelőtt véget ért harmadik szezon után viszont már közel sem tűnik olyannyira problémásnak a különböző idősíkok közti oda-vissza ugrálás, hiszen a Westworld varázsa már a kezdetektől abban rejlett, hogy az alkotók itt bizony nem rágnak mindent a tévénéző szájába. Helyette meghagyják neki a lehetőséget arra, hogy kicsit agyaljon, szenvedjen a látottakkal. Elvégre nincs is annál felemelőbb érzés, mikor mi magunk, egyes egyedül jövünk rá a titkok nyitjára.

Ahogyan azt már a harmadik évad első négy részét taglaló cikkben is írtam, az új szezon egy igen felemás kezdés után egészen szépen kezdett felívelő tendenciát mutatni. Evan Rachel Wood Doloresének indítékai, na meg a nagy mesterterve is úgy tűnt eddig a pontig, hogy azok tényleg legalább annyira komplexek, mint a karaktere maga. Mint később kiderült persze, ennél nagyobb hibát keresve sem lehetett volna elkövetni, de fogalmazhatnék úgy is, hogy még korai volt előre inni az android bőrére. Mivel Jonathan Nolan és Lisa Joy meghallva az előző felvonást ért kritikus hangokat, úgy döntöttek, ezúttal nemcsak a több idővonalon egymással párhuzamosan futó cselekménnyel, de az igazán összetett történettel is szakítanak. A váltás első ránézésre még nem tűnt olyan problémásnak, azonban ahogy az ötödik epizódtól kezdve szépen lassan elkezdtük teljesen kiismerni a futurisztikus kinti világot, úgy kezdett egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy itt biza hiába keressük elszántan az útvesztő közepét, nem fogjuk azt megtalálni. Vagy ha mégis, akkor is legalább egy olyan kiábrándító csalódással kell számolnunk, mint amilyen Williamet érte még az első évad során.

Mert azzal még nagy nehezen csak megbarátkozik az ember, hogy a harmadik évad történetszála finoman szólva is csak hellyel-közzel nevezhető igazán érdekesnek. Ennek ellenére az írók mentségére szóljon, hogy a forgatókönyv, valamint a benne taglaltak - úgymint például a big datára épülő totális megfigyelő állam -, még így is elképesztően magas minőséget képviselnek, azonban egy Westworld kaliberű sorozat nem elégedhet meg az elég jóval, mikor tudjuk róla, hogy képes akár a majdnem tökéletesre is. Mindenesetre a harmadik évad valódi vesztesei mégsem igazán a szövegkönyvek, hanem azok a karakterek, akik Dolores mellett egészen idáig a széria kvázi tartó pilléreiként, szinte megkerülhetetlen szerepet játszottak az események alakításában.

Kezdetnek itt van nekünk mindjárt a második évados alakításáért Emmy-díjat bezsebelő Thandie Newton Maeve-je, aki bár megúszta a totális kispadra kerülést, korábbi önmagához képest még így is csak árnyéka önmagának. Persze mondhatnánk, hogy ezúttal a körülmények áldozata, de ez nem fedné le a teljes igazságot. Hiszen Maeve korábban még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekből is mindig kihozta a legjobbat, ennek fényében pedig nagyon nem éreztem helyénvalónak tőle azt a fajta taktikus meghunyászkodást, amit egészen a fináléig magára húzott.  

Habár, ha azt nézzük, hogy Maeve Ed Harris Williamjéhez és Jeffrey Wright Bernardjához képest még egészen jól járt, akkor talán mindjárt kevésbé leszünk elégedetlenek. Vagy nem. Ugyanis Harris és Wright ezúttal nemhogy központi szerepet, de még csak mellékszerepeknek sem nevezhető kispados felbukkanásokkal volt kénytelen beérni. Amik noha itt-ott tartogattak néhány nagyon erős karakterpillanatot, melyek újabb réteget adtak a már eddig is összetett figuráiknak, ennek ellenére mégis az motoszkált a fejemben, hogy Nolan és Joy ezzel a húzással egyszerűen elpazarolják Wright és Harris őstehetségét a nagyobb cél érdekében.  

Nem úgy, ahogy Tessa Thompsonét, aki az immár lakóként tevékenykedő Charlotte Hale-ként egy egészen szép karakterfejlődésen ment keresztül a nyolc epizód során. Hale hideg, taktikus, számító természetétől most sem vettünk teljesen búcsút, ámbár a karakterét érintő nagy leleplezés - amit csak azért sem fogok lelőni -, első látásra ugyan nem tűnt akkora durranásnak, azért a végére bebizonyosodott, hogy Thompson kisasszony színészi kvalitásaira bizony tényleg érdemes odafigyelni. Mivel könnyen lehet, hogy a sorozat következő Emmy-díját éppenséggel pont ő fogja behúzni. Ha pedig már Emmy-díjak, akkor nem hagyhatom szó nélkül Ramin Djawadi zeneszerző továbbra is elképesztő zenei teljesítményét sem, amely ezúttal ugyan kissé hullámzó volt, viszont a Wicked Games című sláger feldolgozását újra és újra meghallgatva szerintem nyilvánvaló, hogy a Trónok harca után Djawadi mivel fogja behúzni a következő díjait.

Na, de mi a helyzet az új évad két kvázi központi szerepet elfoglaló karakterével, Aaron Paul Calebjével, valamint az aktuális "főgonosz" szerepét betölteni hivatott Vincent Cassel Seracjával? Nos, amennyiben nagyon gonosz akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy semmi jó, de nem leszek gonosz. Caleb a nagy testvér által elnyomott kisemberével, aki később aztán felébred az álomból, az írók jól láthatóan egyfajta emberi tükörképként próbáltak reflektálni Doloresre, azonban míg utóbbihoz idővel sikerült mélyebb gondolatokat társítani, addig Calebnél - aki még a szezon vége felé is csak sodródik az árral -, egyelőre nem éreztem hasonló próbálkozásokat. Ezzel szemben Serac kapcsán ért néhány igazán kellemes meglepetés. Azt nem mondanám, hogy Cassel sikeresen betöltötte az Anthony Hopkins Dr. Fordja után maga mögött hagyott űrt, de mindenképpen értékelendő próbálkozás volt a készítők részérről, hogy Seraccal legalább megpróbálták tovább fűzni az emberi természetben rejlő mélyebb filozófiai gondolatokat.

A lebutított történetvezetés, a mellőzött főszereplők, és a kissé egy helyben toporgásként is felfogható, egész évadot kitevő macska-egér játék ellenére én egészen jól elvoltam a Westworld harmadik évadjával, azonban nagyon remélem, hogy a negyedik évadra ismét visszatérünk ahhoz a komplex, agytekervényeket megizzasztó stílushoz, ami nélkül a Westworld ugyan nem rossz, de nem is olyan, mint amiért megszerettük egykoron.