A háborút boncolgató filmek nagy részével kapcsolatban megegyezhetünk, hogy mondanivalójuk közös: nincs az az ár, nincs az a fennkölt cél, ami többet ér egy emberéletnél. Természetesen ott vannak a zsánernek azon példái (A rettenthetetlen), melyek a háború piedesztálra emelésével szorgalmaznak egy-egy fontos üzenetet. Írásomban elsősorban az előbbiek közül fogok szemezgetni, de a listában helye van a szó nem szoros értelmébe vett háborús filmeknek is, mert a hadakozáson, mint társadalmi dekonstrukción túlmenően az egyén - a katona - is fontos szempont, ami a hagyományos műfaji keretek között nem feltétlenül kap elegendő figyelmet. (A lista nem rangsor.)
Az őrület határán (rendező: Terrence Malick, 1998)
Terrence Malick vászonra álmodott költészetének egyik legkiemelkedőbb alkotása Az őrület határán, ami fényképezésben, szikárságban, zeneválasztásban, dramaturgiában és témaválasztásban is tökéletesen helytáll. A paradicsomhoz fogható élővilág explicit ábrázolása mellett Witt közlegény (Jim Caviezel) belső monológjain keresztül szembesíti a nézőt a háború borzalmaival és feleslegességével. Malick drámája számos apró részecske együttes eredményének köszönheti elemi erejét, és mondható referenciának és klasszikusnak a filmtörténetben. Kis érdekesség, hogy az 1999-es Oscaron a legjobb film kategóriájában kihívója volt a Ryan közlegény megmentése, ami bár szerintem egy fokkal gyengébb film, méltó ellenfele volt. Majd jött a hideg zuhany, és a Szerelmes Shakespeare mindkettőtől elhappolta a díjat…
Gran Torino (rendező: Clint Eastwood, 2008)
Az egyetlen film a listából, ami nem kimondottan háborús film, de ha jobban belegondolunk, a főszereplő Mr. Kowalski (Clint Eastwood) a felesége elvesztésén túl a koreai háború okozta lelki sebektől szenved. A történet során egy önmegváltást kereső karaktert követhetünk végig, aki fokozatosan bontja le magában a benne gyülemlett előítélet által generált falat. A Gran Torino nem a csatatéren történtekre fókuszál, hanem azok kihatásait vizsgálja egy erős karakterdrámán keresztül, de jól időzített poénjaival még mosolyt is képes csalni az arcunkra. Remek film a múlt bilincséről, az elengedésről, az elfogadásról és a megbékélésről. Kötelező darab.
Acéllövedék (rendező: Stanley Kubrick, 1987)
Elsősorban az első fele tette Kubrick moziját felejthetetlenné, de ettől függetlenül is egy megkerülhetetlen mérföldkő a háborús filmek témakörében. Az Acéllövedék egyszerre személyes dráma és kritika a háborúra nézve, mint intézmény, mert egyrészt Pyle közlegény (Vincent D'Onofrio) személyes küzdelmét és bukását nem lehet figyelmen kívül hagyni, másrészt ha belegondolunk, hogy mi vezetett a tragédiájához, a választ abban a nagy gépezetben kell keresni, amit háborúnak is szokás nevezni.
Csillagközi invázió (rendező: Paul Verhoeven, 1997)
Háborúzni jó! Éljen a hősi halál, a bajtársiasság! A holland rendező propagandafilmes köntösbe bújtatott vérfürdője elkeserítően jól árnyalja a náci militarizmus ideálját a csatatér valóságával. Természetesen nem kell csupán a Harmadik Birodalom katonai tevékenységére szűkíteni a film szimbolikáját, hiszen a háború idealizált mítosza a történelem számos más korszakában is tetten érhető. A fülig érő mosollyal bevonuló fiatal katonák mit sem sejtenek, hogy mi várja őket a fronton, és a legszomorúbb az, hogy az előlük eltitkolt valósággal már túl későn szembesülnek: a lövészárokban.
A dicsőség zászlaja (rendező: Clint Eastwood, 2006)
Clint Eastwood neve már egyszer előkerült a Gran Torino kapcsán, de ezúttal most tényleg az egyik háborús filmjét emelném ki, ami az amerikai hősképet rombolja porig. Pontosabban mondva Eastwood bemutatja, hogy a politikai elit mire használja fel a hazatérő katonák övezte rajongást. Számukra a három propagandaalany ugyanolyan eszköz, mint amikor a fronton küzdöttek valami mondvacsinált magasztos ügyért. A jelképek érvényüket vesztették, egytől egyig önös érdekeket szolgálnak, kisemberként pedig nem tehetsz semmit ez ellen, ugyanis te magad is része vagy a rendszer által felállított hamis ideálnak, ha akarod, ha nem.