Az Amszterdamban született, holland származású rendező filmjeit nehéz összekeverni más rendezők munkáival: arcátlanul erőszakosak, provokatívak, nem riadnak vissza a megbotránkoztató képsoroktól és gondolatoktól. Miután hazájában készült filmjei nemzetközi hírnévre tettek szert, nem is csoda, hogy végül Hollywood is elcsábította őt, ám csodák csodájára az ott készült filmjei sem mentesek attól az éltől, attól a piszkosságtól, ami azelőtt jellemezte őt. Ugyan egy-két fiaskója akadt (a Showgirls, vagy éppen az Árnyék nélkül), filmjei mindig eredetinek hatnak és eseményszámba mennek és még így nyolcvan felett is bőven képes arra, hogy gyomorszájon vágjon bennünket.
Most pedig összeszedtünk nektek öt filmet, amit szívből ajánlunk ettől az őrült rendezőzsenitől (olyan kultikus darabokon kívül, mint a Csillagközi invázió és a Total Recall - Az emlékmás).
Hús és vér (1985)
Ez volt a rendező első angol nyelvű filmje. Vitte hozzá Rutger Hauert is, akivel már korábban dolgozott együtt a Török gyümölcs című filmben, mellette pedig az ekkor még fiatal és kezdő Jennifer Jason Leigh-t is felvonultatta. A Hús és vér egy középkori történetet mesél el, melyben egy csapat katonát ismerünk meg, akik - miután átvágja őket a kapitány (lényeg: ígéretet tesz, hogy egy ostromot követően mindenki annyi kincset visz haza magával, amennyit csak tud, majd ezt az ígéretét megszegi) - a Rutger Hauer által megformált Martin vezetésével revansot vesznek. Mindeközben túszul ejtenek egy fiatal úrilányt, Agnes-t (Jennifer Jason Leigh), aki korábban örök szerelmet fogadott egy fiatal, ambiciózus fiúnak. Ebben a filmben nincsenek nemes tettek, a szerelem ha tiszta is kezdetben, nagyon gyorsan vérmocskos lesz, a szándékok mind kiszámítottak, a karakterek csakis a saját érdeküket tartják mindig szem előtt. Visszataszító, szutykos kalandfilm ez, amiről nagyon sokat elmond, hogy egy szerelmi vallomás akasztott, rothadó férfiak alatt történik meg. Viszont pont emiatt is van egy kikezdhetetlen vonzereje a filmnek - emiatt és persze a fiatal, beszédes tekintetű és sármos Rutger Hauer miatt is ajánljuk.
Robotzsaru (1987)
Ha a nyolcvanas évek akciófilmjeiről beszélünk, akkor nehezen mehetünk el a Robotzsaru mellett anélkül, hogy pár dicshimnuszt zengenénk róla. A Robotzsaru, melyben egy bevetésen kis híján meghalt rendőr robottestben való feltámadását regéli el, sokkal jobb és sokkal több, mint amire vélhetően bárki is gondolt annak idején a jegy megvásárlásakor. A már-már perverzül erőszakos képsorok nagy adag abszurditással, fekete humorral társulnak, azok pedig dögösen cakkos, nyers akciójelenetekkel. Egyszerre szatíra, B-film, Krisztus-analógia, science-fiction és meglepően megható, aprócska elmélkedés arról, hogy milyen lehet egy géptestbe szorulva szembesülni azzal, hogy valaha ember voltál, de teljes valódban már sose lehetsz az. Nem csoda, hogy a második részt hiába írta Frank Miller (Sin City), már képtelenek voltak hozni ezt a csodásan karcos egyveleget, ahogyan az se meglepő, hogy a remake-nek se volt túl sok értelme. Egyszerűen ebben a filmben minden benne van, ami kell és ami kellhet.
Elemi ösztön (1992)
Meglehet, kissé mainstream gondolat feltenni ezt a filmjét is a legjobbjai közé, de nem bírtam ellenállni. Az Elemi ösztön túl azon, hogy újra feltalálta és sikké tette az erotikus thriller műfaját, egy olyan duóval kecsegtetett, amitől azért picit belepirult Hollywood. A film ugyanis annak a Joe Eszterhasnak a forgatókönyvéből született, aki ezzel a szkripttel futott be igazán és sose a finomkodásáról volt híres (habár erre túlnyomó többségben a színfalak mögött találunk példát) és hát Verhoevent se kellett soha félteni, ha esetleg mélyebbre kellett ásni a nyúlüregben (nála meg a filmek voltak rendkívül explicitek). Az eredmény pedig egy végtelenül szórakoztató, fordulatos, kajánul szexi és fülledt thriller, amely picit kifordítja magából az alá-felérendelt szerepeket. Sharon Stone zseniális a hol jégcsap, hol a megközelíthetőség illúzióját keltő femme fatale szerepében, Michael Douglas pedig úgy balek, hogy közben azért annyira mégsem adja alá, méltó ellenfele (mind karizmában, mind egyéb téren) a színésznőnek. Utánozni, reprodukálni sokszor, sokan szerették volna a bemutatóját követően, de igazán senkinek nem sikerült. Sőt, még a dinamikus duó sem tudta a csodát újrateremteni a Showgirls című produkciójukkal. Habár végül az is kult-státuszba repült az évek folyamán, még ha teljesen más okokból is, mint az Elemi ösztön.
Fekete könyv (2006)
Ha szeretnétek egy átkozottul eklektikus és szórakoztató II. világháborús duplázást szervezni magatoknak, akkor melegen ajánlom, hogy egymás után nézzétek meg a Becstelen brigantykat és a Fekete könyvet. Én ugyan még nem próbáltam ki, de Verhoeven moziját leginkább Tarantino filmjével tudnám valamelyest rokonságba állítani. A Fekete könyv, ahogyan a Becstelen brigantyk, nagyon sokszínű, sokarcú mozi, ami az egyik pillanatban még a kémfilmek izgalmaival kecsegtet, majd egy jó adag pajzánság mellett némi melodráma és identitásdráma is képbe kerül. Erőszakos és kiszámíthatatlan egyveleggé áll össze mindez, amelyben egy zsidó énekesnőt követhetünk nyomon, amint összeáll az ellenállókkal, miközben ő egy náci katonatiszt bizalmába is próbál férkőzni. Amilyen szórakoztató film helyenként, olyannyira megrendítő is tud lenni - pont úgy, ahogyan Verhoeven általában a legjobb pillanataiban.
Áldozat? (2016)
Ha valaki esetleg azt gondolta volna, hogy Verhoeven 2016-ban már képtelen meglepetést okozni és hogy láthattunk tőle mindent, akkor az Áldozat? című filmje után alaposan átértékelhette magában a dolgokat. Ez a film tökéletes példája annak, miként kell minden egyes fordulatával bénulásig provokálni a nézőjét - aminek csupán egy része az, hogy egy igazán sajátos nézőpontból vizsgálja meg az áldozatiság kérdését. A film ugyanis egy nőről szól, aki szexuális erőszak áldozatául esik, viszont az esetre történő reakciója cseppet sem olyan, amit megszokhattunk hasonló jellegű filmekből. Verhoeven Isabelle Huppert zseniális alakításában egy rendkívül komplex, ambivalens, kiismerhetetlen főhősnőt tár elénk, akinek minden megnyilvánulása egyre izgalmasabbá teszi az amúgy sem túl unalmas képet. Az Áldozat? folyamatosan húzgálja ki alólunk azt a bizonyos szőnyeget, szurkál, provokál, kellemetlen helyzetbe hoz, de szerencsére sokkal okosabb film ez annál, mint hogy ennyiben kimerüljenek az erényei. Verhoeven kérdéseket tesz fel, rávilágít bizonyos dolgokra, helyzetekre és döntésekre, nem fél az explicit képsoroktól, de bíz annyit a nézőre, a nézői fanáziára, hogy a válaszok ne legyenek túl könnyűek.
És neked mik a kedvenceid a rendezőtől?