Idén szeptember 6. és 14. között, immáron huszadik alkalommal került megrendezésre a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, amelynek keretében különleges filmeket tekinthettek meg a résztvevők, a felhozatalban pedig olyan alkotások is helyet kaptak, amik a hazai mozikba csak hetekkel vagy hónapokkal később debütálnak, így a látogatók premier előtt tekinthették meg őket.
A Puliwood.hu-n olvashattatok is már ilyenekről kritikákat, hiszen a rendezvényre ellátogató szerkesztőink, Bárány Bence és Hegyi Balázs Miskolcon nézték meg A szert, A kegyelem fajtáit, A konyhát és az Egy százalék indiánt is, de ez nem minden, amit láttak. Azokról a művekről, amikről nem írtak külön, az alábbi válogatásban olvashattok egy-egy bekezdést.
Dìdi (2024)
Sean Wang coming-of-age filmje nem véletlenül lett a Sundance közönségdíjas alkotása, ugyanis minden megvan benne, amivel a néző azonosulni tud. Szerelem, bánat, kihívások, nevetés, felnövés. A történet fókuszában a 14 éves Dìdit (Izaac Wang) láthatjuk, aki életkoránál fogva egyre több kihívással és élménnyel találja szembe magát: lázad a szülők ellen, képbe jön a közösségi média, megjelenik az első lány az életében, megszületnek és elmúlnak barátságok. A Dìdi egy kedves kis felnövéstörténet, ami ugyan nem reformálja meg a műfajt, de minden benne van, amitől szerethetők ezek a filmek. Sőt, még az is sikerült neki, hogy nosztalgiával tekintsünk vissza a 2000-es évekre! Na, ez már valami! (Hegyi Balázs)
A második felvonás (2024)
A Cinefestet is megjárta a 2024-es cannes-i filmfesztivál nyitófilmje, mely nem más, mint a kísérleti filmek koronázatlan királyának, Quentin Dupieux új szatírája, A második felvonás. A Rubber vagy A dohányzás köhögést okoz után valami hasonlóan elborult, nehezen értelmezhető agymenésre számítottunk, de A második felvonás ehhez képest teljesen letisztult és nézőbarát. Lineáris története ennek sincs kimondottan, de leegyszerűsítve egy forgatási napot követhetünk végig a színészek szemszögéből, akiket hol szerepben, hol magánszemélyként láthatunk (a megformálók között felbukkan például Léa Seydoux, Vincent Lindon és Louis Garrel). Az átmenet elmosódik, de éppen emiatt elképesztő vicces és szórakoztató a film, bár az sem kizárt, hogy valakinek pont a folyamatos dialógusok és a (számomra mókásan) túltolt önreflexivitása miatt lesz kicsit fárasztó. Szatíra a filmipar jelenlegi helyzetéről, a színészetről, a polkorrektségről, egyszóval mindenről, ami megfordulhat egy magát értelmiséginek gondoló művész fejében. (Hegyi Balázs)
Megfigyelés (2023)
Janez Burger szlovén filmrendező Megfigyelés című thrillerét az idei CineFest vadonatúj versenyszekciójának keretében nézhették meg a fesztiválra látogatók. Az East of Europe elnevezésű, díjat érő program - a szervezők ígérete szerint - a kortárs kelet-európai filmtermés legjavát kínálja - ebben a válogatásban debütált például Szlovákia jövő évi Oscar-nevezettje is, az Emma és a halálfejes lepke. Az olasz és horvát segítséggel megvalósult Megfigyelés sztoriját megtörtént események ihlették: Lara, a fiatal mentős zaklatás áldozatává válik, miután végignéz egy videót egy brutális bűncselekményről, amit az elkövetők élőben közvetítettek a Facebookon. A felkavaró eset alapjaiban forgatja fel a nő életét, és miközben próbálja kideríteni, ki küldi el neki újra és újra a rejtélyes videót, egyre világosabbá válik számára, hogy ő is érintett az ügyben. Burger pszichothrillere voltaképpen egy tanmese a mindennapokban tapasztalható társadalmi passzivitásról, amely azt vizsgálja, vajon miért fordítjuk el a fejünket a szemünk előtt zajló szörnyűségekről, ha utána meg nem vagyunk képesek elszámolni a lelkiismeretünkkel. Az üzenet releváns és fontos, a tálalás ellenben bőven hagy kivetnivalót maga után. A misztikus és realisztikus elemek összemosása eleinte izgalmas elmejátékot eredményez, egy ponton túl azonban repetitívvé válik ez a narratív fogás, ráadásul a rendező elhanyagolható, elhagyható mellékszálaknak (pl. Lara és a rendőr románca) szentel feleslegesen sok játékidőt. Mindez még megbocsátható is lenne, ha a bántóan didaktikus finálé nem rajtunk verné szét azt a tükröt, amit eredetileg nekünk állított. (Bárány Bence)
Egy szebb holnap (2024)
A török-magyar diplomáciai kapcsolatok 100. évfordulója alkalmából került megrendezésre a 20. CineFesten a Turkish Days fantázianevet viselő program, melyben három, versenyen kívüli filmet vetítettek a kortárs török filmművészet egészen friss alkotásai közül. Emre Kavuk Egy szebb holnap című sci-fi vígjátékának szinopszisa olyannyira elborult szórakozást ígért, hogy kérdés nélkül esett a választásunk erre a filmre a szekcióból. A történet szerint a 2040-es években már ahhoz is az állam jóváhagyása szükséges, ha az ember szerelmi bánatában akarja kioltani tulajdon életét. Ozant váratlanul elhagyja a barátnője, az emiatt érzett fájdalma pedig csillapíthatatlan. Be is nyújtja hát öngyilkossági kérelmét az illetékes szerveknek, amit az ügyintéző arra hivatkozva utasít el, hogy egy Ekin nevű nő beleszeretett Ozanba. A felháborodott férfi ezért felkeresi Ekint, akit kitartóan próbál rávenni arra, hogy szeressen ki belőle. Elképzelhető, hogy a hiba a mi készülékünkben van, mert nem ismerjük behatóan a török filmgyártás trendjeit, de az Egy szebb holnap tökéletes (és elrettentő) példája annak, hogyan lehet minden létező módon elrontani egy papíron nagyszerű ötletet. A színészi játék nevetségesen teátrális, a helyzetkomikumok ötlettelenek és elavultak, s ha véletlenül fel is merül bennünk annak a gyanúja, hogy mindez talán tudatos koncepció, amit az alkotók műfaj- és stílusparódiának szántak, akkor a cselekmény második fele tesz róla, hogy elhessegessük ezeket a megengedő gondolatokat. Az Egy szebb holnap valójában egy moralizáló dráma az élet szentségéről, amit védelmezni kell annak árán is, hogy az erre való rávezetés során esetlegesen csalódást okozol a másiknak. Csak remélni tudjuk, hogy a szekció másik két alkotása méltóbb volt az ünnepi apropóhoz. (Bárány Bence)
Sarkvidéki konvoj (2023)
Az idei fesztivál nyitófilmjéről a puszta szinopszisa alapján azt gondoltuk, hogy afféle biztonsági játéknak, bemelegítésnek szánt műfaji film, ami a túlnyomórészt művészfilmekből álló versenyprogramnak ágyaz meg. Nagyot nem tévedtünk, ettől függetlenül hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy a norvég Sarkvidéki konvoj nem okozott így is meglepetést. Henrik Martin Dahlsbakken hazájában nagy kritikai és közönségsikert arató alkotása 1942-ben játszódik, nem sokkal azután, hogy Németország lerohanta a Szovjetuniót. A szövetséges csapatok megsegítésére induló fegyverszállító teherhajókat eleinte a britek próbálják védeni a német tengeralattjárók és vadászbombázók támadásaitól, ám a konvojt egyik napról a másikra feloszlatják. A védelemre szoruló hajót vezető norvég civilek halált megvető bátorsággal folytatják mégis útjukat Murmanszkba. Dahlsbakken világháborús drámája hiteles és azonosulható karakterei heroikus küzdelmén keresztül kiválóan adagolja a feszültséget, valamint brutálisan látványos akciószekvenciákkal borzolja a nézők idegszálait. A Sarkvidéki konvoj legerősebb jelenetei egyenesen Christopher Nolan Dunkirkjének idegőrlő határidő-logikáját idézik. Nagybetűs moziélményről van tehát szó, amely abszolút megérdemelten kapta meg a 20. CineFest közönségdíját. (Bárány Bence)