Ritka, de felettébb örömteli jelenség, amikor egy nagynevű rendező ugyanazon évben két játékfilmmel is előrukkol. Yorgos Lanthimoshoz hasonlóan Hajdu Szabolcs idén már másodjára invitál minket a mozikba, ám míg a tavasszal megjelent Kálmán-nap után - a filmben tárgyalt komoly témák ellenére - nevetéstől csillogó szemekkel távozunk a teremből, addig az Egy százalék indián kíméletlenül darabokra szedi a lelkünket.
Hajdu legfrissebb alkotása az utolsó a színész-író-rendező "párkapcsolati trilógia" gyűjtőnévvel illetett történeteinek sorában, az Egy százalék indiánnal tehát minden vonatkozó színdarab megkapta a saját adaptációját. A független filmként nemzetközi sikereket elért Ernelláék Farkaséknál két - színpadon a mai napig futó - "folytatására" nyolc évet kellett várni, és most már biztosan kijelenthetjük, hogy megérte. Be van fejezve a nagy mű, immáron teljes a mai középosztály életközepi problémáiról festett körkép, melynek megemésztésére, bizony, nem árt előtte rápihenni.
Egy tragikus haláleset okán, hosszú idő után ismét találkozik három régi barát. Útjaik az évtizedek során látványosan szétváltak társadalmilag: az emigrálás gondolatával régóta kacérkodó Andrist (Hajdu Szabolcs) tanári állás várja Mexikóban, Árpi (Szabó Domokos) az alsó-középosztálybeli lét mindennapi nehézségeivel küzd, az önpusztító Rajmund (Gelányi Imre) pedig teljesen lecsúszott érzelmileg és anyagilag, vérplazmát ad és gyógyszerkísérletekben vesz részt, hogy egyáltalán a lakbért fizetni tudja. A rögtönzött halotti toron próbálnak felidézni valamit az egykori kötelékből, ahogy eleinte a társasághoz később csatlakozó barátnők (Pető Kata, Tóth Orsolya és Tankó Erika) is igyekeznek elviselni a férfiak folyamatos beszólásait, bölcselkedéseit. A gyász és a rohamtempóban fogyasztott alkohol azonban fokozatosan felszínre hozza a szőnyeg alá söpört konfliktusokat, rivalizálásokat.
Ha a Kálmán-nap volt a vihar előtti csend, akkor az Egy százalék indián maga a tomboló orkán, annak minden pusztításával együtt. Talán csak a monokróm képi világ teszi, de a lágy pasztellszínekbe öltöztetett, jóval humorosabb hangvételű középrésszel szemben itt már az első perctől tapintható valami mélységes feszültség. Andris és Zsuzsa összejövetelre kijelölt lakásában (ez a cselekmény kizárólagos tere, amelyet soha nem hagyunk el) mintha egy időzített bomba ketyegne, ami a több mint nézőbarát (kereken nyolcvan perces!) játékidő durván harmadánál robban, és onnantól már lopott pillanatokra szabadulunk csak a mindent felemésztő lángnyelvektől. Amíg megszokjuk ezt a fullasztó közeget, megismerjük a kivétel nélkül megtört, kiégett szereplők egyéni bajait, nem egyszer újraéljük a Kálmán-nap hangos hahotáit, ám itt ez csupán átmeneti állapot - bemelegítés, ha úgy tetszik -, amely 180 fokos fordulatot vesz, amint előkerülnek azok a bizonyos csontvázak a szekrényből.
Hajdu Szabolcs a lezárásra tartogatta a trilógia legsúlyosabb témáit: az Egy százalék indián többek között az identitás, az örökölt magatartási modellek, a transzgenerációs traumák és a modern kori nemi szerepek kérdéskörére fókuszál. A társaság tagjai látszólag "belekényelmesedtek" személyes nyomorukba. Andris meggyőződésesen mantrázza önmagának és Zsuzsának, hogy a külföldre költözés gyógyírként fog szolgálni a múlt valamennyi sebére. Csibi (Tankó Erika megdöbbentő erejű alakításában) görcsösen igyekszik igazolni Rajmund állandó testi-lelki bántalmazásának létjogosultságát (nesze neked, It Ends with Us), Árpi pedig abban a hitben ringatja magát, hogy amiről Niki nem tud, az nem is fáj neki. Mivel azonban az elnyomott, lefojtott sérelmek szépen, lassan eltorzítják a személyiséget, egy családias létszámú halotti torból kikerekedő élveboncolás kell hozzá, hogy a szereplők ráébredjenek, ki-ki hol rontotta el az életét. Ez a felismerés a folyton félrevonuló Zsuzsát viseli meg a legjobban, nem véletlen hát, hogy a kamera a film elején és végén egyaránt az ő karaktere mellett állapodik meg.
Az Egy százalék indián esetében újfent felmerül a kérdés, miben kínál többet, mást ez a lefilmezett színház a hús-vér előadáshoz képest, ahol magunk választhatjuk meg, hogy az adott jelenetben mely részletére fókuszálunk éppen a színpadon zajló eseményeknek. Értelemszerűen nehéz összehasonlítani a két élményt, de Bántó Csaba operatőr - kinek személyében Hajdu, úgy tűnik, állandó alkotótársra talált - megint izgalmas dinamikával ruházta fel az adaptációt. Egyfelől a szűkített, 4:3-as képarány hatásosan cseng össze a menekülésre kevés lehetőséget adó tér fojtogató levegőtlenségével, másrészt a fekete-fehér képi világ jól rezonál a történet több szempontból is gyászos hangulatával.
Hajdu Szabolcsra eddig is John Cassavetes, az amerikai független film emblematikus alakjának magyar helytartójaként tekintettem, az Egy százalék indián után viszont már kétség sem fér ehhez a párhuzamhoz. A sztori kiindulópontja gyakorlatilag ugyanaz, mint Cassavetes Férjek című opuszában: három cimbora a frissen elvesztett negyedik emlékére egy görbe estét csap. Hajdu annyival toldja meg az alapképletet, hogy a női párokat szintén aktív cselekvőkké teszi. A végeredmény embert próbáló és nyomasztó, akárcsak Cassavetesnél, ráadásul az egyszerre fájdalmas és felszabadító finálé még a színész-rendező kései munkáiban (Premier, Szeretetáradat) tetten érhető mágikus realizmust is megidézi, ezzel kinyitva a színdarab eredeti befejezését.
Egy kapcsolat három stációja - így határozta meg Hajdu immáron kész trilógiájának vezérmotívumát. Az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap és az Egy százalék indián külön-külön is teljes értékű művek, ám az említett ív egyben igazán szembetűnő. A miskolci CineFesten debütált utolsó film messze a legpesszimistább darabja a trilógiának, de talán Hajdu életművének is. Felszabadulni azonban nem csak felhőtlenül szórakozva lehet. A katarzis pedig úgy jó, ha abba mi is belehalunk kicsit.
A filmet a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, a mozipremier október 10.
