Már a mozikban a Kingsman: Az Aranykör, ami ugyan elmarad színvonalát tekintve az első résztől, de még így is egy felettébb szórakoztató és őrült mozi kerekedett belőle. Nem egy kritika felrója, hogy ugyanaz a recept, ugyanazok az elemek (például gyilkos protézisekkel ellátott fogdmeg, extrém búvóhely a főgonosznak), mint az elsőben, miközben a Bond-filmek 50 éve másolják filmről filmre ugyanezt a receptet, mégse igazán neheztelünk rájuk ezért. Utóbbi sorozat kapcsán persze a Craig-éra első két filmjénél már történt egyfajta elmozdulás, de az extremitások ott is szép fokozatosan kezdenek visszakúszni. A kérdés persze nyilván az, hogy merre tovább?
A Kingsman: A Titkos Szolgálatot ugyanis köztudottan Bond hívta életre. A rendező, Matthew Vaughnnak ugyanis nagyon nem volt ínyére a széria megkomolyodása és hiányolta azokat az észveszejtő kalandokat, amelyek az 1960-as, 70-es években a Connery és Moore-érára voltak jellemzőek. A Kingsman pedig pont ennek köszönhette a sikerét, hogy kimondva-kimondatlanul is visszahozta ezeket az elemeket, amelyeket kellően túltolt, de a paródia mellett mélyen meg is hajolt az eredeti mozik előtt.
Ezzel pedig nagy hiányt töltött be, mivel a zsáner az utóbbi időben túlontúl komolyan vette magát, noha voltak próbálkozások, mint például a 2008-as Get Smart, Steve Carellel, vagy a Kingsmannel egyazon évben kijött A kém és Az U.N.C.L.E. embere. Maga a műfaj az ezredforduló után - különösen szeptember 11.-e fényében - túlontúl komor lett. A sorsfordító esztendő rögtön ezután, 2002-ben következett be: egy azon évben jött ki A Bourne-rejtély és a jubileumi, 20. James Bond-kaland, a Halj meg máskor! is.
Míg a 007-es tocsogott a nosztalgiában és a CGI látványelemekben, addig az amnéziás ügynök első kalandja frissítőleg hatott nem csak a zsánerre, hanem az egész akcióműfajra realitásával, csontrepesztő bunyóival (a párizsi szekvenciákba még ma is belesajdul az ember minden izma) és hőse átérezhetőségével. És lássuk be: a kölyökképű Matt Damon-t jobban eltudta fogadni az ember akciósztárként, véresre verve, mint az akkor már kissé megereszkedett, minden helyzetből jól fésülten kisétált Pierce Brosnant. Utóbbi némileg sarkítás ugyan, hiszen Brosnan hőse pont ebben az epizódban esik másfél éves hadifogságba, de a helyzet ettől még érthető. Míg a szuperhősök újkori hulláma Pókemberrel és az X-Menekkel, valamint a fantáziabirodalmak, mint Harry Potteré és a Gyűrűk Uráé megengedhette magának a földtől való elrugaszkodást és egyfajta menekülést jelentettek a 9/11-es sokkból, pont a spionok nem engedhették meg maguknak ezt a luxust.
Mire beköszöntött 2006, addigra már - egy Bourne-csapdával kibővülve - már nem csak egy teljesen más színész, hanem teljesen más koncepció is érvényesült, amelyik felveheti a versenyt a nagy riválissal. Daniel Craig bondja egyértelműen reflektálás volt Bourne-ra és maga a producer, Michael G. Wilson is elismerte, hogy a Halj meg máskor!-ral annyira túlzásba estek, hogy nem lehetett már tovább menni ezen a vonalon, tehát a változás szükségszerű volt.
Sokan kritizálják is ezért a trendkövetésért Bondot, viszont pont ennek köszönheti a franchise az életben maradását. A 60'-as években még ő diktált, ami például a Mission: Impossible, vagy Az U.N.C.L.E. embere sorozatokat eredményezte, azonban a 70'-es évek óta folyamatosan próbálja meglovagolni a trendeket: ott van a széria mélypontjának kikiáltott Moonraker, amely köztudottan a Star Wars-lázat próbálta meglovagolni (és tette ezt anyagilag sikeresen), a Polipka az akkoriban divatos India-lázat (Gandhi, Indiana Jones és a végzet temploma), A magányos ügynök a véres, drogokkal átitatott filmeket és a sorozatokat (Miami Vice) és a sort még lehetne folytatni. A legutóbbi két Bourne-mozinál viszont nyilvánvalóvá vált, hogy az a világ nem tud ilyen hosszasan életben maradni: a Jeremy Renneres epizód az új hős révén még tudott némi újdonságot hozni, de Matt Damon tavalyi visszatérése a szerephez egyértelmű "Greatest Hits" válogatás volt csupán, érdemi újdonság a történetben nem volt, lévénaz első három film szkriptjét, a negyediket pedig rendező Tony Gilroy is látványosan távol maradt, Paul Greengrass pedig nélküle érezhetően nem tudott elég intelligenciát, realitást belepakolni az új kalandba és csak klisékre futotta, így semmivel se lógott ki azon Bourne-klónok sorából, amelyek az elmúlt években pont őt majmolták.
Bondnak ellenben valamelyest jót tett, hogy az Oscar-díjas Sam Mendes vette kezelésbe, mivel a trendeknek való kényszerű megfelelések helyett visszavitte a sorozatot a 60'-as évek, kémthrilleresebb közegébe (Skyfall), hogy aztán már kicsit könnyedebb vizekre evezzen a híres kémmel (Spectre). Viszont az is bizonyos, hogy a 25. kaland, amellyel Craig búcsúzik a szereptől egy kőkemény bosszúfilm lesz, vagyis a korábbi filmekre jellemző könnyedség nem most fog visszaköszönni, hanem majd az új színésszel a főszerepben.
Bourne pedig a fentiek alapján egyértelműen kifújt, Bonddal ellentétben képtelen megújulni, a Kingsman frissessége részint viszont pont abban rejlett, hogy nem csak visszahozta a Bond-filmekre jellemző paneleket, hanem a végletekig túlpörgette azokat mind humor, mind erőszak terén, miközben mélyen meg is hajolt előttük, gondoljunk csak az első részben Harry Hart (Colin Firth) és Richmond Valentine (Samuel L. Jackson) közös vacsorájára. A Kingsman persze jellegéből adódóan sohasem fog akkora népszerűségre - és ennek révén bevételekre - szert tenni, mint felmenője, viszont számos ponton felhívta a figyelmet arra, hogy igenis van igény a klasszikus bondi elemekre, extrém gonoszokkal, extrém kütyükkel, gyilkos egysorosokkal.
Viszont az sem elhanyagolható tény, hogy sokan Bondot - akárcsak Christopher Nolan Batmanjei esetében, amelyeknek hatását szintén magukon viselik - pont a realista megközelítése miatt kedvelték meg Craig baltával faragott arca ellenére... vagy éppen azért. A visszatérés a Roger Moore, vagy Pierce Brosnan féle könnyedséghez, mondjuk Henry Cavillal a főszerepben pont ezeket a rajongókat riasztaná el, miközben nyilván a keményvonalas, klasszicista fanokból is visszaszerezne magának párat. Bondot viszont ez a hektikussága tartja életben. A Spectre-nél rengetegen nehezményezték a lazább tónust, pedig a Skyfall zárójelenete nyilvánvalóvá tette, hogy a karakter megérkezett oda, ahonnan 2006-ban a Casino Royale-al elindult és ő már az a kém, akit anno a 60'-as években megszerettek, persze még mindig Craig nyers stílusával vegyítve, amely nem áll annyira messze Sean Connery ma már szexista, macsó interpretációjától. Lényegében mindketten alfahímek, kiindulási alapok a későbbi színészek számára. Emellett a 2006-os reboot számos történet újra felmondását, a korhoz való igazítását jelentheti - hiszen Blofeld is már visszatért, teljesen más körülmények között - hovatovább Ian Flemming ponyvái felett hiába járt el az idő, számos elemet újrahasználhatnak belőlük akár sztori, akár karakterek szintjén.
Bond helyzetét megnehezíti, hogy hiába volt mindig is ő a legnépszerűbb filmes spion, egyben a legkönnyedebbnek is számított John leCarré száraz hőseihez, vagy Robert Ludlum múltját kutató ügynökéhez képest. Tónus kérdésében még a Mission: Impossible széria lehet támpont a producerek számára. Tom Cruise-ék szerencsére a legutóbbi két részbe már nem kevés humort és öniróniát is pakoltak, miközben a kalandok képtelen jellege érdemben nem változott. Ugyanakkor Bondnak a továbbiakban is meg kell tartania a trónját, hiszen ő még vélhetően akkor is itt lesz, amikor Tökiék és a többiek nem. Vaughn a harmadik résszel szeretné lezárni a Kingsman és Töki kalandjait (ettől persze még Statesman spin-off jöhet a stúdió nyomására), Bourne hatalmas kérdőjel, de legfeljebb még egy epizódra számíthatunk egy esetleges reboot előtt, ahogy a Mission: Impossible is kérdéses, hogy mihez kezd Tom Cruise nélkül, elvégre a most a sérülése miatt álló forgatás újabb intő jel arra, hogy ő sem csinálhatja már ezt sokáig 50 felett.
Azonban Vaughnék minden kétséget kizáróan felébresztették az alvó oroszlánt, hogy Bond sem maradhat a következő 50 évben ezen a távolságtartóan elegáns vonalon, amin most halad. Ideiglenes útiránynak jó volt, de minden bizonnyal fogunk mi még látni a 007-es kezében műholdak eltérítésére alkalmas rakéta elhárító rendszert körömvágó csipesznek álcázva, miközben egy vulkán felett köröző repülőszárnyán verekszik a rosszfiúval, élére vasalt öltönyben... Csak a koncepció egyezzen a kor elvárásaival és a közönség ízlésével.