Bár az ismert szállóige szerint az ember kizárólag a halálban és az adókban lehet biztos, hosszú esztendőkön át azt is axiómaként kezelték a bennfentesek, hogy a szuperhősfilmek aranytojást tojó tyúkok. A szárnyaikat hosszasan bontogató, aztán a 2008-as A Vasember után magukra találó képregény-adaptációk ugyanis bő másfél évtizeden át uralták a mozik világát: nem a siker, csupán annak foka volt kérdéses. A fantasztikus képességekkel bíró, vagy speciális csúcstechnológiai eszközöket használó világmegmentő hősök kiszámítható, ellenben effektekben gazdag és sztárparádét felvonultató történetei sorra döntötték a rekordokat.
Azonban idővel a sötét viharfelhők is gyülekezni kezdtek. A másodhegedűsi szerepre kárhoztatott DC átültetéseit többnyire méla közönnyel fogadta a publikum, majd általános döbbenetre a Marvelt is elérte ez a sors.
Az A Hangya és a Darázs: Kvantumánia, vagy éppen az abszolút mélypontot jelentő Marvelek: a többen-szebben bízó közönséget egyik sem hozta lázba. Pontosabban fogalmazva, a hajmeresztően magas gyártási költségek mellett a több száz milliós bevétel is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a befektetők elégedettek legyenek a végeredménnyel. Ráadásul a vállalkozás terveiben Kang megformálójaként oroszlánrészt játszó Jonathan Majorst a bíróság bűnösnek találta, és bántalmazásért elítélte - ez pedig gyaníthatóan át fogja írni a kőbe vésettnek hitt terveket. Ergo, semmi meglepő sincs abban, hogy a sajtó egyik legfelkapottabb témája mostanság az, hogy vajon elérkezett-e az alsóneműjüket alkalmasint nadrágjuk felett hordó, maszkos-köpönyeges igazságosztók alkonya. Miként az sejthető, nem ez az első eset a szórakoztatóipar egyik, ha nem egyenesen a legnépszerűbb ágának történelmében, hogy egy műfaj vagy alzsáner hirtelen kiesik a pikszisből. Lássunk hát pár letűnt, eljelentéktelenedett vagy Csipkerózsikaként szendergő ex-kedvencet!
Tengerparti fenegyerek
Az 1963-ban bemutatott Beach Party-tól senki sem várt sokat, hiszen a kifejezetten csapongó sztorijú marhaságot készítői sem szánták többnek egy feledhető nyári limonádénál. Aljas-agresszív motorosok, egy, a tengerparton kikapcsolódó tinédzserek szokásait figyelő antropológus, dalbetétek és persze a felcseperedő kamaszok szívzűrjei. A faék-jellegű, B-listás produkció kiötlői abban bíztak, hogy a színes-szagos kavalkád hatékonyan feledteti fáradozásuk gyümölcsének sablonosságát. Ez bejött - sőt, a kasszáknál pazarul muzsikáló próbálkozás váratlan, heves hisztériát robbantott ki. A nevetni akaró fiatalok követelték a folytatást, ezért a nem túl kreatívan, viszont annál precízebben "beach party"-nak keresztelt őrület 1968-ig dühöngött. Az eredetit tető alá hozó American International Pictures illetékesei három és fél év alatt tizenkettő, a bevett receptet kisebb-nagyobb újdonságokkal megbolondító komédiával örvendeztették meg a rajongókat.
Ahogy a nagyobb stúdiók sem tétlenkedtek. A 20 Century Fox könnyed tinihorrorral vett részt a jegyvásárlók kegyeiért vívott versengésben. Míg az MGM a főiskolai életre koncentráló bohóságokkal akart nagyot szakítani, és a Universal Pictures a Wild Wild Wintert dobta be a köztudatba. Ebben egy kaliforniai szörfös úgy dönt, hogy a sícsapat kapitányává avanzsálva menti meg a tanintézményt ahova jár, és hódítja meg kezdetben kissé vonakodó szerelmét.
Hogy érti, hogy pornográfia?!
Manapság egy átlagos híroldalt böngészve is benne van a pakliban, hogy fedetlen keblekbe, hibátlanul kidolgozott izmokba vagy más efféle vágykeltő képekbe futunk bele. Furcsa tehát belegondolni, hogy nem is oly rég mekkora jogtechnikai csűrés-csavarást igényelt, hogy az ember mások bájain legeltethesse a szemét. Különösen az Amerikai Egyesült Államok esetében tombolt a prüdéria: az ilyen-olyan erkölcsvédő törvények sokáig egy besavanyodott viktoriánus vénkisasszony laza-felszabadult gondolatiságát követve szabályozták, hogy mi fér bele a jó ízlésbe. Ám 1957-ben a legfelsőbb bíróság leszögezte, hogy a szex és az obszcenitás nem szinonim fogalmak. Vagyis, onnantól kezdve, ha valaki emberfeletti erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy tagadja és leplezze a szándékait, kielégíthetett egy komoly társadalmi igényt.
Az efféle alkotások a sexploitationökhöz tartoztak, és papíron oktató-szkeccsenként, horrorokként, thrillerekként, vígjátékokként vagy a pofátlanság csúcsaként művészi víziókként kerültek a mozikba. De természetesen valódi céljuk az első perctől kezdve világos, ám közel bebizonyíthatatlan volt. De a hetvenes évek után a megengedőbb miliőnek hála, a pornó is apránként polgárjogot nyert, pontosabban, a terjesztése előtti akadályok egy szép része megszűnt. Így egyre kevesebben érezték szükségét, hogy körmönfontan álcázzák a lényeget.
Elemi zaklatás
Ezt az állítást a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik, nem sokkal korábban elképzelhetetlen divathulláma is ékesen illusztrálja. Az erotikus thrillerek döntően nem mívesen kimunkált cselekményükkel, hanem a kendőzetlen szexualitással és a konzervatív tabuk ledöntésével hódítottak. Áldozataikat pókokként behálózó, csábító, tízből kilencszer biszexuális nők, agresszivitásukat mézes-mázas külső mögé rejtő, beteges hajlamok hajtotta férfiak és merész ágyjelenetek: sokáig ennyi kellett a fejedelmi haszonhoz. Az 1992-es Elemi ösztön után rengetegen pezsgőt bontottak, mert olybá tűnt, hogy a felfelé ívelő szakasz örökké fog tartani. De igazolva, hogy Hollywood nagyjai nem éppen a mértéktartásukról híresek, a nézők kissé ráuntak a szigorúan csak a kötelezőt hozó, alibiző tucatblődlikre.
Akár szimbólumnak is felfoghatjuk, hogy 1995-ben két, nagy dérrel-dúrral beharangozott, ám sokakat meglepve csúnyán elhasaló trónkövetelő, jelesül a Showgirls és a Jade is elhasalt. Mindkettőt a három éve még ünnepelt Joe Esterhas szerezte. Ezzel együtt a direkt-DVD piacon bő tíz-tizenöt évig fel-feltűntek szolid, de stabil profitot hozó utánérzések. Ám 2006-ban az Elemi ösztön második anyagilag és kritikailag is siralmasan leszereplő részének agóniája hirdette, hogy a trendek előbb-utóbb kifulladnak.
A jó, a rossz és a bukás
Végül nem maradhat ki a westernek kálváriája sem. Bár azt hihetnénk, hogy a vadnyugati históriák egyből magukkal ragadták az egy kis izgalomra éhezőket, mi sem állhatna távolabb a hideg-rideg tényektől. Mivel, annak dacára, hogy a kuriózumokat preferálók 1894-ben megcsodálhatták pár, Buffalo Bill showműsorában remekelő mutatványos celluloidszalagra rögzített előadását, 1896-ban pedig egy narratív kísérlet is megjelent, az áttörésre 1903-ig kellett várni. Az ekkor debütáló A nagy vonatrablás jött, látott és egy egyszerre két revolverből lövöldöző cowboy veszett-vad vehemenciájával rohanta le az ámuló-bámuló közönséget. A kegyetlen banditák kurta tündökléséről és brutális bukásáról szóló, tizenkét perces kultúrtörténeti mérföldkő kétségbevonhatatlan diadalmenete másokat is megihletett. A némafilm-érában Dunát lehetett rekeszteni a bátor pionírok, merész hajcsárok és ádáz indiánok kalandjaival. Ellenben a harmincas évek javában, a hangra fókuszálás miatt a nagy stúdiók váltottak - ekkoriban jelentéktelen kócerájok ontották a bárgyúbbnál bárgyúbb csacskaságokat. 1940-től azonban ismét fordult a kocka: megkezdődött a két évtizeden át tartó aranykor - ebben az is közrejátszott, hogy egyre többen tértek el az ellaposodó kliséktől.
Sergio Leone az árulással vegyes amoralitás fűszerével bolondította meg a keveréket, és 1967-ben az Isten megbocsát, én nem!-mel a Bud Spencer-Terrence Hill duó is megkezdte áldásos tevékenységét. Sam Peckinpah a gyakran öncélú agresszióval vegyített nihilizmust emelte piedesztálra. Míg Fred Zinnerman a zseniális Délidővel az egyik legkorábbi revizionista, azaz a mítoszokat eloszlatni igyekvő etalont tette le az asztalra. Ebben egy kisvárosi seriff kénytelen ráébredni, hogy azok, akiknek a védelmére esküdött, gyávaságból vagy kényelemből, de minimális pironkodással asszisztálnának a halálához. Később aztán a mánia csillapodott - igaz, az olasz spagettiwesterneket a hetvenes években is hajtotta a lendület, ahogy Magyarországon is megsokasodtak a csendbiztosok, betyárok és pandúrok szövevényes játszmái körül bonyolódó easternek. Azóta viszont eseményszámba megy, ha a kategória szélesebb rétegeket is megszólít.
Amennyiben úgy vélitek, hogy kihagytunk egy találó példát, ne habozzatok: szokás szerint a kommentek között és a Facebook-oldalunkon is várjuk az észrevételeiteket.