A 2022-es San Diegó-i Comic Con alkalmából Kevin Feige, a Marvel Studios elnöke bejelentette, hogy a Fekete Párduc 2 hivatalosan is lezárja az eléggé döcögősre és felemásra sikeredett negyedik fázist. A 2023-as képregényfilmes felhozatallal együtt a stúdió ötödik fázisát is hivatalosan így a Hangya és a Darázs: Kvantumánia nyithatta meg, melyet ismét a trilógia mindhárom filmjét rendező Peyton Reedre bíztak.
A tolvajból Bosszúállóvá előlépett jópofa és esetlen családapa, Scott Lang ezúttal valami olyasmibe csöppent bele, ami a multiverzum sorsát is eldöntheti. Utóbbi erős kijelentés, ami jelzi is, hogy óriási utat tettünk meg a karakterrel a 2015-ös debütálása óta, de sajnos a filmet látva nem igazán a legjobb értelemben.
A Bosszállók: Végjáték cselekményszálát folytató történet szerint Scott kifejezetten élvezi a celebstátuszát: ingyen iszik- és eszik szinte mindenhol, köszöngetnek neki az utcán és könyvet írt a kalandjairól, amit erőszeretettel olvas fel gyerekeknek és hallgat a kocsijában hangoskönyv formájában. A családja viszont kezd kicsúszni a kezei közül, Hope-ot elfoglalják a munkái, Cassie ha épp nem megint a börtönben éjszakázik, akkor Hank nagyapával kísérletezget sunyiban, Janet pedig mélyen titkolózik a Kvantumvilágban eltöltött három évtizedét illetően. Ám amikor az említett kísérletek egyike beszippantja mind az ötüket, rájönnek, hogy az a bizonyos Kvantumvilág nem is annyira lakatlan. Egy titokzatos valakitől pedig különösen érdemes tartani…
Az a helyzet, hogy a harmadik Hangya (és a Darázs, noha a zárójel alaposan indokolt) film egy kicsit Star Wars, egy kicsit A galaxis őrzői, nagy mértékben semmilyen, ami pedig a legrosszabb, hogy a legkevésbé… Hangya. Jómagam az első filmet kifejezetten bírtam az egyszerűségének, a családi dinamikájának és a hétköznapi helyzetekből adódó kifejezetten vicces humorforrásoknak köszönhetően. A folytatás, noha még épített erre, számomra a harmadik fázis egyik leggyengébb alkotása lett, de ott még legalább találtam arra utaló jeleket, amik miatt az elődjét kifejezetten megkedveltem. Most azonban ezeknek szinte nyoma sincs már, ebben a filmben nem fogunk a tolvaj tesókkal hülyéskedni, vagy felnagyított sótartókkal, esetleg PEZ cukorka adagolókkal dobálózni. Helyüket átveszik a CGI díszletek, a Star Wars kantin jelenetét megidéző lények, a gigászi, de üres harcok, az óriásinak álcázott multiverzális tétek… és az olykor biodíszletnek ható fő karakterek.
Scott karakterének még csak-csak írtak valamilyen ívet, noha azt is majdnem nagyítóval lehet keresni, viszont a többiek csak úgy flangálnak a színes-szagos díszletben. Janet titkolózása a film első felében fájdalmasan klisés és túlnyújtott, Hope szinte nem létezik, a Scott és Cassie közötti konfliktusforrást is a szőnyeg alá seprik a cselekmény második felére, a Hank papát játszó Michael Douglas pedig szerintem már így a harmadik filmre nem igazán tudott mit kezdeni ezzel az egésszel. Érződik, hogy minden karakter a nagyágyú gonosz, Kang (Johnathan Majors) feltűnésére vár - és tény, hogy Majors alakításának és antagonistájának köszönhetően a film színvonala is emelkedik, de ne várjunk gigászi magaslatokat.
A motivációja és a háttértörténete inkább csak kérdéseket vet fel a jövőre nézve, mintsem válaszokat adjon - amivel semmi probléma nem lenne, hiszen egy komplett fázist felvezető filmről beszélünk! Cserébe Kang (legalábbis ez a variánsa) így, ebben a formában a nagy egész ismerete nélkül inkább érződik egy szó szerint századik világuralomra törő gonosznak, mint sem a következő Thanosnak. Mindenesetre az első stáblistás jelenetet mindenképp érdemes miatta megvárni.
Az a baj, ami igazából a legtöbb negyedik fázist alkotó film kapcsán is felmerült, hogy ez egész multiverzum koncepció az időutazással, a variánsokkal, a párhuzamos világokkal annyira egy szerteágazó zagyvasággá (komplexnek hívni ugyanis nem feltétlenül lenne helytálló) nőtte ki magát, hogy közben a Marvelnél elfeledkeztek arról, miért is ment nekik ennyire a szekér egykoron. Vagyis a karakterek, a hozzájuk köthető érzelmi töltet miatt. Amikor egy Hangya és a Darázs film kapcsán arról kell kritikát írnom, hogy a két címszereplő alig tölt együtt időt a képernyőn, valamint hogy az egyik közülük szinte semmit sem tesz hozzá a cselekményhez, az azért erős. Megspékelve ezt egy borzasztóan üres, ismeretlen és sajnos érdektelen mikroverzum világgal és mellékkarakterekkel, kínos humorral (spoilerek nélkül, Kang legfőbb csatlósát egy másodpercig nem lehet komolyan venni és inkább kelt bennünk szekunder szégyent, mintsem hat kevésbé működő poénforrásként) és egy a nap végén tét nélküli cselekménnyel. A finálé a két (illetve három) címszereplő között végre működhetett volna, de gyakorlatilag egy perc alatt teljesen semmissé teszik a végső győzelemért meghozott áldozatot.
A filmet ráadásul azok különösen nem fogják szeretni, akiket a logikai bukfencek egy cselekményben túlzottan is kiragadnak az élményből: Kang képességei és ereje konkrét jeleneteken belül is össze-vissza változik, Cassie személyében még egy fiatal és zseniális feltalálót köszönthetünk a Marvel szereplők sorában, azt pedig egy idő után már számolni sem tudjuk, hány karaktert fognak el Kang katonái anélkül, hogy megmotoznák őket. Ivós játékot lehetne konkrétan játszani, akárhányszor elővesz a ruhája ujjából vagy a zsebéből valamilyen fegyvert egy karakter, hogy kiszabadítsa magát.
Őszintén, tényleg kevés pozitívumot lehet felhozni, a kreatívabb akciójelenetek a hétköznapi tereptárgyakkal eltűntek, az aranyos, könnyed családi atmoszférával és Scott tolvaj/biztonsági haverjaival egyaránt. Helyüket felvette a 95%-ban CGI atmoszféra és a furcsa, csápos lények hada, megspékelve egy irdatlanul nehezen beinduló cselekménnyel. Kang miatt sajnos "kötelező" a film, ha jobban érteni akarjuk a negyedik, ötödik - és hatodik fázis főgonoszát, és a legjobb pillanatok tényleg hozzáköthetők, de reménykedjünk, hogy nem ezt a színvonalat folytatják majd a soron következő mozikban. Főleg nem a Bosszúállók: A Kang-dinasztiában.
Ó, most nézem: azt ugyanaz írja, mint aki ezt is. Csodás.
