Az elmúlt évben, de leginkább a Fekete Özveggyel induló negyedik fázis óta egyértelműen leáldozóban van a Marvel csillaga. Noha a látványos anyagi bukásokat eddig megúszták (a Kvantumánia erről másképp tudna mesélni), a nézői és szakmai visszajelzések is arra utalnak, hogy a komplett zsáner fárad és néhány kivételtől eltekintve az emberek már unják az egy kaptafára épülő szuperhős produkciókat. A Marvelek lehet ennek a legújabb állomása, mely egyben a franchise mélypontját is jelentheti.

Carol (Brie Larson), azaz Marvel Kapitány úgy érzi, teljesen megbolondult az ereje, ugyanis véletlenszerűen elteleportál különböző helyekre, akaratán kívül. Kiderül, hogy ehhez köze van Kamala Khannak (Iman Vellani), vagyis Ms. Marvelnek és egy másik hősnek, Monica Rambeau-nak. Összefognak, hogy kiderítsék, miért történnek a furcsaságok, s egyúttal megmentsék az univerzumot.

A Marvel Filmes Univerzumát (innentől MFU) valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Az elmúlt 15 évben az egyik legnagyobb branddé nőtte ki magát és egy átgondolt, kreatívan felépített világot sikerült kreálni, ahol a filmek hol szorosabb, míg máskor lazább kapcsolatban álltak egymással. Aztán érkeztek a sorozatok és hirtelen annyira tartalomra tehettünk szert, melyet szinte lehetetlen követni.

Másfél év alatt nyolc széria látott napvilágot, a Marvelek pedig már a 33. film mindent egybevetve. Mindezt azért emeltem ki, mert nem csoda, hogy sokan megcsömörlöttek a hatalmas dömpingben, plusz alkotói szempontból sem könnyű a sokadik alkalommal valami újat mondani. A Marvelek nem is próbálkozik különösebben és gyaníthatóan senki nem ettől a címtől várja az innovációt, de attól még a végeredmény lehetne egy kellemes matiné. Sajnos nem így történik, de kezdjük az elején. Nia DaCosta műve főleg egy korábbi filmből és két sorozatból építkezik. A Marvel Kapitány, a WandaVízió és a Ms. Marvel ismerete nélkül lehetnek kérdőjelek, de egy-egy mondatban mindent megmagyaráznak, igaz ez kissé légből kapottnak érződik. Más kérdés, hogy a filmben szinte minden ad hoc módon történik, így nem oszt, nem szoroz az összkép tekintetében.

A konfliktus magját a teleportálgatások, vagyis inkább a szereplők felcserélése szolgáltatja, mely érdekes felütés. Elvégre miként reagálja le egy tizenéves, ha hirtelen az űrben találja magát egy rakás idegen előtt, akik meg akarják ölni? Az ötlet tehát nem rossz, de közel sem aknázzák ki a benne rejlő potenciált. Inkább csak egy mókás geg, illetve a végére az összhang szimbóluma. Ironikus módon pont azt a rövid montázst élveztem legjobban, amikor hőseink gyakorolnak és igyekeznek kontrollálni a testcseréket.

Önmagában azonban ez nem elég, kell a szokásos antagonista, aki jelen esetben egy, a bolygója megmeneküléséért küzdő vezér, Dar-Benn (Zawe Ashton). Az ő motivációja és neheztelése Carolra még érthető is lenne, de annyira funkciótlan mellékalaknak érződik, hogy semmi fenyegetőt nem vált ki az emberből. Arról nem beszélve, hogy mennyire pocsékul zárták le a sorsát, mely egyfelől végtelenül észszerűtlen, másrészt komikusan röhejes. DaCosta hiába hozza az elvárható szintet, ha a Marvelek ennyire gyengén van megírva. Minden esemény törvényszerűnek érződik, rendre a kritikus pillanatban jön egy-egy megoldás, lényegtelen, hogy meg sem volt alapozva. A világépítés továbbra is A galaxis őrzői szellemiségében haladna, miközben egy nagy adag Star Trek és Star Wars hatás lengi körbe az egészet. Ebben újfent ott lappang a lehetőség, de olyan planétákra jutunk el, ahol a felfedezés öröme helyett csak a szörnyű kínosság emészt fel. Fel nem fogom ki és miért gondolta jó ötletnek azt a bizonyos kiruccanást az Aladnára.

Az MFU-t persze eddig is a karakterek miatt szerettük, majd itt is mentik a menthetőt, gondoljuk. Tévedés, a Marvelek talán legnagyobb hibája, hogy érdektelen figurákkal van tele. Mindenkit el lehet intézni pár szóval, de nincs valódi jellemük. Nem értik meg a stúdiófőnökök, hogy a más etnikum, kor és vallás nem jelent egyből kidolgozott személyiséget. Carolt a sokadik filmben látjuk, de még mindig bődületesen unalmas és egysíkú alak. Ő az izom. Monica személyes drámája nem sok vizet zavar, inkább a tudományos szövegeivel tűnik ki. Ő az agy. Kamala a legkedvelhetőbb, bájos, néha még vicces is, de ennyi. Ő a szív. Hárman tesznek ki nagyjából egy épkézláb egyéniséget, ami valljuk be, elég szomorú. Hallhattunk olyan hangokat, hogy a stáblistás jelenet új megvilágításba helyezi az eddig történteket, s ez bár túlzás, látszik az irány, hogy mivel akarnák visszacsábítani a rajongókat. A kérdés, hogy nincs-e ehhez már túl késő?

A Marvelek nem katasztrofálisan rossz, hoz egy szintet, a bevett biztonsági játékot, de inkább csak pillanatai vannak. Az ötleteit nem használja ki, az eseményeknek semmi súlya, nincsenek tétek, mivel a szereplőket látványosan védi a "plot armor", vagyis nem eshet bajuk, mivel ők a főszereplők. DaCosta alkotásának fő bűne mégis az érdektelenség. Sztori, karakterek, konfliktusok, megoldások tekintetében mellőz bárminemű autentikusságot vagy izgalmat. Ha Kevin Feige ragaszkodik hozzá, hogy innentől kezdve tinilányok és kiscicák, bocsánat flerkenek feleljenek a világ megmentéséért, ráadásul ebben a hanyag stílusban, akkor az MFU napjai tényleg meg vannak számlálva.

Hallgass meg egy másik véleményt is: