Nem olyan nagy ritkaság, hogy valaki, miután zenei karriert fut be, szerencsét próbál a filmek világában. Szenteltünk már ennek egy külön összeállítást, kifejezetten a rapzenészekre leszűkítve, de a zenei világ egyéb műfajából is sorra érkeznek a sztárok: frissiben például egy Harry Styles-t is kaptunk (kétszer is), de Taylor Swift is megmérettetik egy egészen más mércével az Amsterdam című, sztárokkal telepakolt filmben. Jelen írásunkkal azonban újra a raphez nyúlunk vissza és ezúttal Eminem debütálására teszünk egy visszatekintést, aki most ünnepli az 50. születésnapját.
Miután Eminem kivívta magának a zeneipar és a rapzene kedvelőinek elismerését olyan dalokkal, mint a The Real Slim Shady, vagy a Marshall Mathers, Hollywood úgy döntött, hogy ad neki egy másik médiumban is esélyt. A 8 mérföldet az a Curtis Hanson rendezte, aki azelőtt a Szigorúan bizalmas című 1997-es klasszikust is készítette, illetve aki A kéz, amely a bölcsőt ringatja című decens thrillerért is felelős volt. Hanson sok műfajban dolgozott és bár nem volt konkrét stílusa, kézjegye, ami nyomban felismerhetővé teszi az adott művet, értőn nyúlt mindig az alapanyaghoz. Itt, a 8 mérföld esetében egy klasszikus értelemben vett underdog-sztorit kellett levezényelnie Scott Silver forgatókönyvéből (neki köszönhetjük például Todd Phillips Jokerjének a szkriptjét is).
A filmben megismerhetjük Nyulat (Eminem), aki édesanyjával kénytelen élni, miután barátnőjével szétment. A munkájában nem teljesít túl fényesen, szegény negyedből származik és egyetlen igazi reménye valamifajta sikerre az az, hogy teljesítsen a heti rendszerességgel megrendezett rap-csatákon. Ehhez azonban le kell győznie attól való félelmét, hogy mások elé kiálljon. Ráadásul mindezt úgy kell abszolválnia, hogy egy feketék lakta környéken fehér srácként műveli a műfajt.
Láttunk már több olyan filmet, amelynek hőse a társadalmi ranglétra legalacsonyabb szintjén mozog és onnan próbálja magát felküzdeni. Ilyen volt a Rocky Stallonéval, ilyen volt a Gettómilliomos és még sorolhatnánk. Ezekben a filmekben a főszereplővel mindig nagyon könnyű azonosulni, mert kisemberről szól, aki kitörni igyekszik saját kilátástalan helyzetéből és ezáltal inspiráló hatásuk sem elhanyagolható. A 8 mérföld tehát ebbe a körbe tartozik, ami önmagában nem teszi ugyan különlegessé, viszont akadnak olyan tulajdonságai, amelyek kiemelik az átlagból. Az egyik az, hogy a főszereplő számára nem igazán van elérhető alternatíva arra, hogy kikászálódjon a gödörből.
Nincsen meg az a biztos pont, amit a film során el kell érnie és amit bármily nehéz is elérni, azt követően hogy elérte, már biztos lábakon áll. A 8 mérföld nem erről szól és bár ez így ebben a formában meglehet, hogy dramaturgiailag egy relatíve eseménytelenebb filmet szült, ezt a döntést képes vagyok értékelni és helyén kezelni. Ebből a szempontból Hanson és Silver amennyire csak lehetett, visszahúzták a filmet a valóság talajára. Komoly fegyvertény ezt figyelembe véve az is, hogy kerülték a standard romantikus szálat, és Brittany Murphy alakításában egy olyan karaktert emeltek be a filmbe, amely ugyan adta volna még magát, hogy kicsit elmélyítsék, viszont semmiképpen nem nevezhető egy, a kizárólagosan a főhősnek alárendelt szereplőnek.
A 8 mérföld nagy erénye még a főhős közegének ábrázolása, Detroit nyomornegyedének bemutatása, kvázi szereplővé tétele. Autentikus érzetet kelt az emberben anélkül, hogy teljesen rátelepedne a filmre és kisajátítaná magának, kvázi nyomorpornóvá avanzsálná. Hanson amennyire csak tudta, ezt a részét szimpatikus tárgyilagossággal kezelte: tisztában volt azzal, hogy bár ezek a sorsok nem éppen a legfényűzőbb sorsok, tisztában volt azzal, hogy innen csak kitörni lehet és kell is, viszont nem erre helyezte a hangsúlyt. A közeg, az utcák ugyanúgy Nyúl DNS-ét képezik, mint ahogy az, hogy szövegeket ír a metró hátsó ülésén. A kitörés lehetősége itt csak körvonalazódva jelenik meg, illékony ígéretként lebeg mindenki előtt és a film nem tisztázza soha azt, hogy ez az ígéret valaha is beváltható, elérhető.
A másik ütőkártyája az alkotásnak a színészek: mellékszerepekben olyan, azóta még ismertebb színészeket láthatunk, mint Michael Shannon, Mekhi Pfifer, vagy éppen Anthony Mackie (akit őszintén szólva csak a legvégén ismertem fel), illetve maga a főszereplő: Eminem. Habár ezt követően nem vállalt nagyobb szerepet, csak néhány kisebbet, ezt így a filmet újranézve rendkívül érdekesnek tartom. Érdekesnek, mert a játéka kifejezetten jó, a srácnak jelenléte van végig a filmen, viszont nem egy hatalmas sztárra jellemző aurával van jelen, hanem egy mezei, tehetséges színészként, aki kellő alázattal veszi fel a vállára a drámaibb, papíron talán teátrálisnak is ható jeleneteket. Persze akkor kezd el igazán ragyogni és vibrálni, amikor rapszövegekről van szó, de az alkotók itt is jó érzékkel nem tolták túl a hasonszőrű jeleneteket - így, amikor elérünk a finálé nagy rapcsatájához, akkor sokkal nagyobbat üt és sokkal nagyobb hatással bír. Egyébként az, hogy miért is nem vállalt több nagy szerepet, egészen egyszerű és teljesen reális okra vezethető vissza: maximálisan a zenére akart összpontosítani és nem kívánta megosztani a figyelmét.
Minden erényét kiemelve azonban értem, hogy miért nem lett a film az a klasszikus, ami akár lehetett is volna. A szűk két órás játékidő alatt sokszor azt éreztem, hogy nincs igazi nagy eseménye a filmnek, nincsenek megfogható, nagy, drámai fordulatai és több karakternél éreztem, hogy sokkal többet lehetett volna foglalkozni. Nyúl anyja (akit Kim Basinger alakít) például néhány furcsa megszólalásával és részeg megnyilvánulásával még nem ad ki egy teljes karaktert, fiával való viszonya, kapcsolata jóval többet érdemelt volna. Dramaturgiailag sem túl izgalmas, a dolgok csak úgy folynak, a játékidő megy, nem éreztem azt az igazi, nagybetűs tétet, aminek eléréséért izgulhatok. Pedig maga Nyúl egy érdekes karakter, az érzelmi intelligenciájával, az elfojtott, rapben feloldott dühével és frusztrációjával. Viszont többet kaptunk volna tőle akkor, ha picit az író/rendező kifejti, mi állt az előző barátnőjével való szakítás hátterében. Furcsa dolog, mert Eminem megformálásában végig azt éreztem, hogy egy tiszta, élő-lélegző figurát kaptunk, viszont egyéb fénytörésben nézve ezt nem mindig éreztem.
Másrészről úgy érzem, hogy mindez elnézhető. Hanson tisztelettel, alázattal ábrázolta ezt a speciális közeget, a rapcsaták élethalálharc-jellegét, a szavak mindent átütő erejét és azt, hogy néha mindennél többet jelent a közönség éljenzése, mint bármi más anyagi jellegű dolog. Nem mindig a puska szól erőteljesebben, van, hogy elég néhány jól irányzott rím és máris el vannak simítva a dolgok. Viszont makacs tény: olykor a szópuska nehezebben tud elsülni, mint az igazi.