Sokszor tapasztalom azt - és ez egyre gyakrabban fordul elő - hogy egy film rettentő hamar átmegy rajtam. Vélhetően nem csak én vagyok vele így, hiszen ez manapság gyakran megfogalmazott sirám a nézők részéről. Egyrészről a hollywoodi blockbusterek ráálltak a gyorskaja üzemmódra (csókoltatlak Marvel!) és alighogy túl vagyunk az egyiken, máris jön a következő pepitában, amelyben a világot, várost, gyereket, kiskutyát kell megmenteni a rájuk leselkedő gonoszoktól.
Mindemellett az egyre nagyobb tömegtermelésnek hála - nem beszélve a filmeket egyre gyakrabban megszégyenítő sorozatokról - a nézői igények is egyre magasabban vannak, amiknek képtelenség megfelelni (csókoltatlak Star Wars!). Éppen ezért minimum elismerésre méltó, ha egy krimi-thrillerbe oltott dráma áttöri azt a bizonyos küszöböt és utána jó ideig hatást is gyakorol az emberre. Denis Villeneuve 2013-as mozija pedig abszolút ilyen!
A Fogságban pedig - ahogy a bevezetőben is írtam - nem csak a film fő témájára utal (többszörösen is), hanem a nézőket is rabul ejti az elejétől a végéig. Ha a krimi és a thriller oldaláról közelítjük meg, akkor alapvetően hátrányból indult Villeneuve, hiszen a műfajt - nem kis részt David Fincher Hetedikjének hála - a nézők okkal száműzték a tévéképernyőkre, ahol hétről hétre változatosabbnál változatosabb eseteken borzonghattak, ezzel pedig már ott is tartunk a bevezetőben emlegetett ingerküszöb (észrevétlen) emelkedésénél. Ha a dráma részéről nézzük, akkor már valamivel hálásabb a szerep, hiszen az eltűnt gyerekeikért aggódó szülők kálváriája általában hálás téma tud lenni mind a nézők, mind a rangosabb díjátadók részéről. A legtöbb rendező nagy valószínűséggel letette volna a voksát egyik, vagy másik zsáner mellett és valószínűleg még így is hagyott volna kívánni valót maga után a végeredmény (pont az említett szelekció miatt), Villeneuve viszont beleállt a kihívásba, és mindegyik zsánerben helytállt. Maximálisan.
A Fogságban a kétségbeesés, a tehetetlenség filmje, ahogy elveszítjük annak illúzióját, hogy mindent az irányításunk alatt tarthatunk, amely abból következik, hogy alapszituációja (nyomtalanul eltűnt gyerekek) rettentő hiteles, ezáltal átérezhető, lévén figurái is azok. Főszereplői nem jól menő vállalkozók, vagy céges nagykutyák, akiknek az elrabolt gyerekeikért méretes váltságdíjat kérnek, miközben a nappaliban tanyát vert az FBI és a fél állam rendőrsége, hanem egyszeri, hétköznapi melósok, akik a fizetésük jó részét nem öltönyökre és luxusékszerekre költik, hanem ezek árának töredékéből fizetik a jelzálogot és közben próbálják valahogy fenntartani a családot, miközben a nyomozók végigjárnak minden utat, bekopognak mindenkihez. Közben meg csak telik, telik az a rohadt idő és még sokszor a bürokrácia és a szakma szabályait betű szerint betartó katonái is betartanak nekik.
Villeneuve és a forgatókönyvet jegyző Aaron Guzikowski ezt az egyszerű tényt nem hangsúlyozza ki, csupán belerakja egyetlen röpke párbeszédbe a film legelején, mégis rengeteget hozzáad a 153 perces játékidőhöz. Ezek a figurák egyik hónapról a másikra tengődnek valahogy, hogy legalább a kölykeiknek majd jobb legyen (vélhetően nem lesz) és ez a kétségbeesett napi küzdelem szép fokozatosan, elementáris erővel tör a felszínre egy apában, aki megakarja találni a lányát. Érezni a mindennapos kétségbeesést, amit legfeljebb a szomszédokkal való bájcsevej tud enyhíteni, majd amint megtörténik a tragédia és - az addig a saját kis mikrokozmoszában biztos pontnak számító, mindent irányítása alatt tartó - Keller Dove tétlenségre kényszerül, ennek hatására a kezébe próbálja venni az irányítást azzal, hogy az egyetlen gyanúsítottat elrabolja és megpróbálja szóra bírni. És szép lassan ugyanilyen kétségbeesés uralkodik úrrá a nyomozást vezető Loki nyomozón is, akit egyszerre nyomasztanak és hajtanak a múlt terhei, de minden igyekezete ellenére sem akar összeállni a puzzle minden darabja.
A legtöbb, külföldön elismert, díjnyertes alkotásokkal a szakma figyelmét kivívó rendező első hollywoodi bemutatkozása rendre hagy kívánnivalót maga után (ebbe még Christopher Nolan is beletartozik az Álmatlansággal), azonban Denis Villeneuve debütje a Felperzselt föld után kifogástalanra sikerült. Őt egyaránt érdekelte az átlagemberben lezajló dráma és a krimivonulat és mindkettőben maximálisan helytáll. Ezt elsősorban kiváló ritmusérzékének köszönheti, amiből adódóan mindig tudja, hogy mikor mire fókuszáljon: Lokinak az újabb és újabb zsákutcának tűnő nyomozására - miközben a nyomokat folyamatosan, nagyon ügyesen, de nem szembeötlően adagolja a nézőnek -, valamint Dove kétségbeesett válaszkereséseire és vallatására, vagy utóbbi családjának lélekőrlő drámájára. Roger Deakins képeivel rögvest eléri, hogy ez az esős, végig rideg közeg azonnal beszippantson minket és érezzük a lakásbelsők nem makulátlan, kissé poros szagát éppúgy, mint a folytonos esőzéstől a párás levegőt, amely hangulatot a 2018-ban elhunyt Jóhann Jóhannsson melankolikusan depresszív taktusai koronáznak meg.
Persze a hangulat önmagában nem érne semmit, ha nem kiváló színészek brillírozhatnának ilyen hálás szerepekben. A film kétségtelenül legnagyobb meglepetése és legerősebb tartópillére Hugh Jackman, aki itt bizonyította be igazán először, hogy nem csak mutánsként bestiális, hanem színésznek is. Hogy Jake Gyllenhaal remek, az nem is akkora meglepetés, mégis a folyamatosan tikkelő Loki karakteréből rengeteget kizárólag Gyllenhaal játékának, megjelenésének, egy-egy elejtett mondatának hála tudhatunk meg. Paul Dano csak azért nem tud unalmas lenni a csodabogár szerepekben, mert mindig mást és mást hoz, ahogy itt is végig zavarba ejtő a figurájával együtt: ahogy Dove, úgy mi sem tudjuk, mit gondoljunk róla, szánjuk, megvetjük, Dove és a mi tudatlanságunk és az abból fakadó düh egyik legfőbb forrása az ő figurája, miközben oldalágon akár kisebb, akár nagyobb pillanatai a Maria Bello-Viola Davis-Terence Howard triásznak is akadnak.
Nem szeretek nagy szavakat használni, de a Fogságban kétségkívül nehéz, fajsúlyos film, amely rátelepszik az emberre (ebben a hossza is közrejátszik) és kérdésfeltevéseivel utána sem hagy minket nyugodni: meddig tart az emberségem? A legnagyobb szörnyűség is felhatalmazhat rá, hogy a saját kezembe vegyem az irányítást, csak mert azt gondolom, igazam volt? A tetteim a szeretteimért felmentenek a szörnyűségek alól? Temérdek fontos kérdés, amelyek láncait éppúgy magunkkal tudjuk hordozni egy életen át, mint ennek a filmnek az emlékét. Utóbbi pedig kétségtelenül a remekművek sajátja.