Peter Berg és Mark Wahlberg munkakapcsolata immár a negyedik állomásához érkezett, s noha egyik közös művük sem lett kiemelkedő, abszolút tisztességes iparosmunkák voltak. A túlélő, a Mélytengeri pokol és a Hazafiak napja után a 22 mérföld esetében is várhattunk egy bizonyos szintet, de Berg kicsit sokat akart egyszerre.
James Silva (Wahlberg) egy különleges egység vezetője, akiket akkor vetnek be, amikor a diplomácia és a katonaság már tehetetlen. Egy feltételezetten keleti országban járunk, ahol az egyik helyi rendőr olyan információ birtokában van, ami megbuktathat egy egész rezsimet. Silváék feladata, hogy biztonságban kivigyék a reptérre a rendőrt.
Berg remek érzékkel képes a mély vízbe dobni a nézőt, most sincs másképp. A nyitány kifejezetten hosszú, dinamikus és kemény, mely bemutatja, hogy mitől is annyira profi ez az osztag. Azt hihetnénk, hogy ezek után jön a történetmesélős szegmens, de erről szó nincs. Minimális átvezetéseket látunk, de a cselekmény végig elemi erővel pörög. Ez szép és jó, mondhatja az, akinek a sebes tempó elég a boldogsághoz, csakhogy ettől még nem lesz működőképes az összkép. Berg remek akciórendező, a drámával már inkább hadilábon áll, de most kifejezetten hiányzott, hogy legyen némi érzelem a filmjében. A folytonos rohanásban csak összecsapott sablonkarakterekre futja, a történet pedig darabjaira esik. A direktor fajsúlyos és szikár sztorit akart kreálni, amiben helyenként kétségtelenül működnek a váratlan húzások, de a 22 mérföldnek nincs kerete és egy kesze-kusza valamivé válik, ami kínos erőlködéssel akar politikai thriller lenni, holott nem több egy mezei akciófilmnél. Hősünk lenne a sajátos módszereiről híres, fél-autista főnök, aki attól lesz okos és különleges, hogy egy befőttes gumival csipkedi magát, Orwellt idéz és folyamatosan kiabál. Wahlberg iszonyatosan túltolja a szerepet és néhány jobb beszóláson kívül többre nem futja tőle.
Lauren Cohan a kemény csaj, aki teljesen komolyan vehetetlen volt számomra, nem is beszélve a röhejesen összetákolt családi száláról. A színészi koronát azonban mégis John Malkovich érdemli, akinek az alibizésénél már a csak a parókája nevetségesebb. Valahogy nem működött sem a kémia, sem a cselekmény nem állt össze, erre pedig rátett egy lapáttal, hogy a film úgy szét van vágva, mint egy 40 feletti, kapuzárási pániktól szenvedő színésznő arca, aki azt hiszi szép marad a plasztikai műtétektől. A leghosszabb snitt megkockáztatom maximum öt másodperces, a tűzharcokból, bunyókból alig látni valamit, ami egy idő után elképesztően frusztráló. Ezek alapján mindenki azt hihetné, hogy a 22 mérföld nézhetetlen, de szó nincs róla, szimplán többnek akar látszani, mint ami. Ha már felszínes, legalább a tempóval némileg kompenzálják. Tényleg nincs megállás, itt mindenki folyamatosan kiabál, káromkodik és konfliktust kezel, na meg persze lövöldözik.
A zárás alapján lesz folytatás, mi több Berg is elmondta, hogy trilógiává szeretné bővíteni a filmet, de a látottak alapján nem tudom, mi szükség van erre. Egy érdekes próbálkozás lehetne a 22 mérföld, ha nem akarna annyira elkeseredetten aktuális és összetett lenni. Megvannak a pillanatai, az olykor feszült és váratlan húzásai működnek, de az összkép felszínes, a történet pedig egy túlmagyarázott katyvasz. Lehet ideje lenne legalább 22 mérfölddel odébb állnia egymástól Bergnek és Wahlbergnek.