Hirdetés

A csodálatos Pókember 2. – Kritika

|

Nem annyira jó, mint kellene, viszont közel sem annyira rossz, mint lehetett volna.

Nehéz a kritikus dolga. Sokan azt hiszik, hogy Fellini és Tarr Béla filmjein nevelkedtünk, és napközben egy romkocsmában eltartott kisujjal isszuk egyik sört a másik után, miközben a hollywoodi filmeket mélyen megvetjük. Kétségtelen, hogy sok szempontból könnyű szakma a miénk, hiszen a kényelmes mozi székünkből véleményezzük az aktuális filmeket, miközben nem látunk bele az elkészültének a körülményeibe, miben kellett a készítőknek kompromisszumot kötniük a kész végtermék érdekében. Pedig mi is emberek vagyunk (bármilyen hihetetlen) és mi is szórakozni, maradandó élményre vágyunk legalább másfél, két órára. Számunkra is vannak kedves mozik, hiszen azért (is) választottuk ezt a szakmát, ahogy nekünk is vannak olyan, más médiumokból jól ismert kedvenc karaktereink, akikért rajongunk, és akiket szeretünk a vásznon látni. A baj akkor van, amikor a kritikus és a rajongó viaskodik benned, és nem tudod melyikre hallgass. Azonban nem lennék fair, ha nem próbálnám meg az érem mindkét oldalát megvizsgálni, A csodálatos Pókember 2 pedig igencsak megköveteli az alapos elemzést.

Hirdetés

Az egész 2008-ban kezdődött Tony Stark első kalandjával, amikor a stáblista végén a szemtapaszos Samuel L. Jackson kiejtette azt a száján, hogy "Bosszúállók". A Marvel már korábban sikeresen pénzzé tette legismertebb karaktereit, hogy megmentse magát az anyagi csődtől, ami akkor jó üzletnek bizonyult a Foxnak az X-Mennel valamint a Sonynak a Pókemberrel. A nagyközönséget (akkor még) nem érdekelte egy méregdrága protézist használó emberbarát playboy, vagy egy amerikai zászlóba öltözött szuperkatona. Aztán ahogy szépen kiépült a Marvel filmes univerzuma az egymáshoz átjárkáló hősökkel, nyilvánvalóvá vált, hogy visszaütött a bumeráng, hiszen egy ilyen szerteágazó világgal egy egyszerű franchise sem képes felvenni a versenyt, hiába próbálja azóta is másolni mindenki. A mutánsok még jól jöhetnek ki belőle, hiszen a változatos karakterek és egymáshoz fűződő kapcsolatrendszerük, valamint a világban elfoglalt szerepük kellően változatos - és akkor még nem beszéltünk a szabályokat felrúgó Deadpoolról - a közkedvelt falmászónak viszont többszörös hátrányt kellett ledolgoznia.

Az első és legfontosabb, hogy a 2012-es rebootnak meg kellett küzdenie a nézők emlékében még élénken élő korábbi trilógiával. Minden tiszteletem Sam Raimi naiv feldolgozásaiért, érezhető a rendező a karakter iránti rajongása, viszont a figurákat - elsősorban címszereplőjét - és azok motivációit látványosan nem értette. Mark Webb interpretációja ezzel szemben nagy hangsúlyt fektetett szereplője hőssé válására, annak motivációira, amiben nagy segítségére volt a szerepben végtelenül hiteles Andrew Garfield, aki már gyerekkora óta erre a szerepre készült, mikor Halloweenkor először öltözött Pókembernek.

Hirdetés

A másik, amivel viszont az újabb kaland már nehezen birkózott meg, az pont az említett szerteágazás. A Falmászó rendelkezik a Sötét Lovag mellett a legemlékezetesebb nemezisekkel, és jó részük megérne egy-egy filmet, de ezt sem a pénz, sem az idő nem engedte, így a Sony rálépett a gázpedálra.

A már említett első részt ért egyik legnagyobb kritika, hogy túlságosan komótos volt és csak a fináléban kapcsolt igazán rá. "És valahogy fel kell venni a versenyt a konkurencia univerzumával, elvégre 10 éve mi termeltünk Pókemberrel rekord méretű bevételeket." - gondolhatta Avi "a pénz mindenek felett" Arad producer, ezért szépen világépítésre és az alaphangulat teljes átfazonírozására kényszerítették a rendezőt. Marc Webb érezhetően más direktívák alapján rendezte meg A csodálatos Pókember 2-t - ebben "segítségére" volt a középszerűségéről híres Alex Kurtzman-Roberto Orci forgatókönyvíró páros - ami már külsőségeiben is látszik: a funkcionálishoz képest képregényesebb jelmez, rajzfilmszerű hangvétel, sokszor karikaturisztikus gonoszok, több és nagyobb akció, no és persze világépítés, világépítés, VILÁGÉPÍTÉS! Webb egyértelműen Elektrot kívánta a film érdemi gonoszának megtenni, viszont stúdió kérésre a tervezett Baljós Hatos filmet is fel kellet vezetni valahogy, no meg ha már Gwen Stacy-vel megkívánták lépni azt, amit a képregényekben, akkor az Osbornok és a Zöld Manó is kihagyhatatlan az egészből. És akkor még nem beszéltünk a hős múltját továbbra is kísértő családi szálról, valamint az aktuális érzelmi konfliktusokról hol Gwen, hol Harry, hol May néni és a főhős között. Mindezek fényében nem csoda, hogy Felicia Hardy szerepét a minimálisra, míg Mary Jane (Shailene Woodley) jeleneteit teljesen a nullára redukálták, hiszen így is 140 perc felett végezte a játékidő.  Érezhető, hogy Webbék is egy komplexebb sztoriban gondolkodtak, ami már kilép a korábbi filmek komfortzónájából - például az Oscorp végre nem az aktuális gonosz varázsműhelyeként szolgál, hanem hatalmi harcokkal tarkított, a saját érdekeiért emberáldozatokat is beáldozó gyilkos konglomerátumként - viszont a stúdióelvárásokkal együtt sok szempontból túllőttek a célon. Peternek túl sok problémával kell szembenéznie, amik nincsenek egyformán súlyban, a történet maga elsikkad a sok sztoriszál között  (a kivágott jelenetek egy részét megint az előzetesekben kell keresnünk), így az előző rész érzelmi töltetéből lényegesen kevesebbet kapunk. Ami van, az viszont legalább működik.

Hirdetés

Most jön az a bizonyos, nagybetűs DE! A film vitathatatlan erénye, hogy mérhetetlenül ambiciózus. Az akciók rövidségük ellenére is grandiózusak és van bennük kreatívitás, a történet pedig hiába markol sokat és fog keveset, végig pörög és nem jut a sokat szidott Pókember 3 sorsára. Ugyanakkor hiába követ expozíció expozíciót, a Batman Superman ellen mélységeibe sem süllyed, mivel a készítői azzal legalább tisztában vannak, hogy hősük mégiscsak elsősorban a fiatalabbaké, így a nagyot mondani akarás, a mélyfilozofálás csapdáját is elkerülik. Gonoszai sem lépnek egymás nyakára, inkább adogatják egymásnak a stafétát. Jamie Foxx akár vissza is adhatná az aranyszobrát, olyan szintű ripacskodást művel, mielőtt átalakulna kölyökbarát Dr. Manhattanné (szerencsére ez nem tart sokáig), míg Dane DeHaan ennek pont az ellenkezőjét teszi, azonban a beharangozókkal ellentétben utóbbi a film érdemi főgonosza. A film Harry devolúcióját követi nyomon, ő lesz a végén a főmumus, de mivel ez túl későn történik meg, Elektronak ebből kifolyólag csak akciókitöltő szerep jut. Az összes többi, beharangozott nemezis csak pár villanásnyi időt kapott - az érezhetően élvezettel over the top üzemmódba kapcsolt Paul Giamatti Rhino-ja is jelzés értékűen keretbe foglalja a filmet, a Mission: Impossible-t idéző prológust leszámítva -  és mire pislogunk, le is maradunk egyről, akiknek a neve így is csak a rajongóknak mond valamit.

Hirdetés

Azonban a film legnagyobb erénye a Pókember 3-al szemben, hogy továbbra is van szíve és akkor működik elsősorban, amikor a karakterei beszélnek, verbálisan konfrontálódnak egymással. Akármelyik mozinak a dicsőségére válna, ha olyan színészeket (és nem sztárokat) tudhatna magáénak, mint Garfield, Stone, Foxx, Dehaan, Field, Cooper vagy Giamatti és érezhető, hogy Webb továbbra is érti ezeket a figurákat, ilyenkor van igazán elemében. Ezt megkönnyíti az is, hogy ezek a szegmensek mentesek mindenfajta manírtól. May néni és Peter kapcsolata pont azért élettel teli, mert nincs benne semmi igazán extra, leszámítva két remek színészt. Harry a rá maradt örökségnek való megfelelése, kétségbeesése, a haláltól való félelme is átérezhetőbb, mint Franco két részen át tartó durcázása a megölt apáért, aminek a feloldása még ma is aktuális facepalm indok, de még a Mindörökké Batmanből átvett Edward Nygma utánzatot lenyomó Max (nem véletlenül látogatott ki Jim Carrey a forgatásra) ijedtsége, figyelemre való áhítata is működik az átváltozás után Foxxnak (is) hála.

És persze nem mehetünk el szó nélkül az Emma Stone-Andrew Garfield páros mellett sem. Ha azt a már joggal elkoptatott frázist kellene használnom, hogy működik köztük a kémia, azzal is keveset mondanék, de illusztrációként mindenképpen őket mutogatná az ember. Könnyű lenne ezt persze azzal elintézni, hogy ekkortájt a való életben is egy párt alkottak, de ez önmagában még kevés lenne - már csak azért is, mert Hollywoodban jobbára az ellenkezőjét látni a vásznon szereplő sztárpároktól. Attól is érdekes kettejük dinamikája, ahogy a világot látják, amilyen irányba hőseik terelik az életüket és ahogy szükségszerűen ki is egészítik egymást, ami persze nem éppen konfliktusoktól mentes, de pont azért érdekes és izgalmas, mert két ragyogó fiatal színész tölti meg kellő mennyiségű élettel, szívvel, humorral, vagy fanyarsággal, ha kell. Mondhatni kettejük kapcsolata és annak keserű, szívszaggató, mégis nyers és kegyetlenül megvalósított (mondjuk ki: bátor!) lezárása az, ami tökéletesen leképezi ezt a mindössze két részt megélt rebootot: messze nem tökéletes,  azonban - az utána érkező, ostobábbnál ostobább filmötletek ellenére - mégis valami jó, valami kicsit más ért véget nagy hirtelenséggel.

Ahogy a bevezetőben is írtam, ambivalens érzések keverednek bennem kritikusi és rajongói énem összeütközése miatt, hiszen míg előbbi rendre fennakadt a forgatókönyv bizonyos buktatóin, látja a hibákat, amikbe a gyártó belevezette az alkotót, utóbbi élvezte a szereplők közti összhangot, a világ tágítását és szemezgette a neki szánt utalásokat. Azonban a kritikusnak és a rajongónak van egy közös nevezője: mindkettő jól szórakozott rajta, sokadjára is. A Sony ezzel a filmmonstrummal egyszerre kívánta levenni a régmúlt köpenyét és lépni egy nagyot az újdonság irányába, miközben a trendeknek is próbált megfelelni és ebbe (mint azóta tudjuk) bele is bukott. A közvélekedéssel ellentétben mégsem tartom katasztrofálisnak, vagy akár rossznak Webb filmjét, pont azért, amiért rengetegen nem szeretik: a vállalásai miatt. Ezekből lényegesen több van, mint amennyit elbír, de ezek az ambíciók akkor is ritkák és megbecsülendők már csak azért is, mert egyre kevésbé jellemzőek. Pláne a szuperhősökre. Így A csodálatos Pókember 2. ugyan a saját vállalásai alatt roskadozik, ebbe "csak" egy franchise bukott bele, a film maga a legkevésbé sem.

A csodálatos Pókember 2.

Kinek ajánljuk
  • Ha szeretjük, ha egy film ambiciózus!
  • Amennyiben bírjuk ha egy film tud nagyszabású, mégis meghitt lenni!
  • Ha szeretjük a tömény filmélményeket!
  • Ha elvárjuk, hogy egy franchise színészei továbbra is első osztályúak legyenek...
Kinek nem
  • ...kivéve amikor ripacs üzemmódba kerülnek!
  • Ha nem szeretjük, amikor egy film túlontúl tömény!
  • Amennyiben elvárjuk, hogy ezeket az ambíciókat valóra is váltja és nem csak ígérgeti!
  • Akik várnának még egy harmadik részre!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.