Hirdetés

A csodálatos Pókember - Kritika

|

Fiatalabb koromban, ha megkérdezték, ki a kedvenc hősöm, általában gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy Batman. Pókember azonban néha elbizonytalanított. Pont, mint most.

Annak, hogy én most ezeket a sorokat írom, Tim Burton Batmanjének köszönhető. Nálam azzal a filmmel kezdődött minden, napjában hajlamos voltam akár ötször is megnézni - családom tagjai mind a mai napig sírva menekülnek a környékről, ha csak meghallják Sinkó László Jokeri nevetését. Aztán ahogy idősebb lettem, és a Burton által megkezdett széria elindult a lejtőn - főleg azután, hogy a stafétabot Joel Schumacher kezébe került - más hős után néztem, és így leltem rá a képregények lapjain Pókemberre. A serdülőkorba lépve könnyedén tudtam azonosulni a hétköznapi problémákkal is küszködő, ugyanakkor könnyed Peter Parker stílusával. Imádtam, hogy szöges ellentéte a magának való Denevérembernek, és az összecsapások alatt ellőt néhány humorpetárdája mellett megvan a maga drámája is. Többek között ezt (is) hiányoltam Sam Raimi trilógiájából, azonban Marc Webbnek - a név kötelez alapon - sikerült helyreállítania falmászó renoméját, ha nem is maradéktalanul.

Hirdetés

De nem csak a nosztalgia miatt hoztam fel a Sötét Lovagot. A rebootolt Pókember sok hasonlóságot mutat a Christopher Nolan által 2005-ben újraindított szériával, noha annak drámai mélységét nem éri el. Webb hőse fejlődését ráérősen - ugyanakkor cseppet sem unalmasan - meséli el, sokkal realisztikusabban (már amennyire a világa engedi), és érzelmesebben, de ami még fontosabb, humorosabban. Ez a humor nem olyan élesen metsző, mint amilyen Tony Stark-é, hanem fiatalosan pimasz, ami a korábbi interpretációkból nagyon hiányzott. Ennél fogva hiába ismerjük a hős eredetét, az képes egész végig frissnek hatni, így a tíz évvel ezelőtti filmből visszaköszönt hasonlóságok felett is képesek vagyunk szemet hunyni.

Ehhez azonban kellett egy olyan tehetséges, fiatal színész, mint amilyen Andrew Garfield, aki képes elvinni a hátán a filmet. Ő a legfőbb oka annak, hogy ez a Pókember, nemcsak a címében csodálatos. Az ő Peter Parkere nemcsak hogy sebezhető, érzékeny, hanem ugyanakkor felelőtlenül naiv és szemtelenül pimasz is, és ettől válik egy abszolút szerethető, XXI. századi szuperhőssé. Érezhetően mind Webb, mind Garfield kívül-belül ismeri a figurát és annak mozgatórugóit (elvégre utóbbi 3 éves kora óta rajong érte, mikor Halloweenkor annak öltözött) és Raimiékkal ellentétben nem csak felmondják azokat, hanem lélektanilag végigmennek azokon a folyamatokon, amelyek Peter Parker Pókemberré válásához szükségesek. Teszik mindezt ráérősen, lassan, bemutatva azt, hogy ez az alapvetően kíváncsi srácot mennyi frusztráció hajtja és mennyi kérdés.

Hirdetés

Mert ez a Parker nem egy lúzer okostojás, aki bármikor szóról szóra felmondja valamelyik enciklopédia aktuális passzusát, hogy aztán azzal a könyvvel verjék agyon, hanem egy kívülálló, mégis kíváncsi természet. Az hajtja előre, és nem csak azok a kérdések, amik egy átlagos tinédzsert foglalkoztatnak ("Ki vagyok én?"), hanem a Parker szülők elvesztésével a "Honnan származom? és "Miért hagytak el?" kérdéskörrel mélyen gyökerező sebeket táplál magában, amelyekre a válaszok adhatnak enyhülést. Ez a kíváncsisága hozza össze apja régi kollégájával, Dr. Curtis Connorsszal, ez az ő - blockbusterhez képest meglepően bensőséges - apa-fia viszonyuk mozgatórugója, majd későbbi ellenállásuk megteremtője. Ez a kíváncsiság vezeti végül a nagybátyja elvesztéséhez, és az ebből fakadó gyász hajtja kezdetben abban, hogy igazságot szolgáltasson önmagának, miközben a tudásszomja, a megoldásra hajló készsége, valamint közvetlen környezete hajtja abban, hogy megszülessen az a pimasz, játékos beszólásokkal védekező szuperhős - azt is már jóval a játékidő felén túl -  akit a képregények lapjairól ismerünk.  

Hirdetés

A csodálatos Pókember legfőbb erőssége pont ebben a lassan építkező, intim első felében van, amelyben Peter Parkert is képes érdekesnek láttatni, a jelmeze nélkül is, e tekintetben pedig nyugodtan oda is lehet helyezni a Batman: Kezdődik!, vagy az első Vasember mellé. Elsősorban ebben nyilvánul meg Webb független filmes, karakterközpontú múltja, és hogy mennyire érdeklik őt ezek a figurák. Flash Thompsonnal például egyszerre reagálnak a készítők az iskolai bullying kegyetlenkedéseire (a forgatókönyírók közül Steve Kloves Roxfortos múltja tisztán érezhető), próbálnak megoldást adni rá (ez a Parker nem egy szimpla bunyóban, hanem a saját térfelén, játékosan próbálja megalázni az agresszort), és mégis teszik pár egyszerű jelenettel egy szimpatikus mellékfigurává. Viszont a további, fontosabb szerepekben nem akármilyen  színészek vannak a rendező segítségére.

Martin Sheen és Sally Field is abszolút hiteles, élő-lélegző nevelőszülők, nem csak példabeszédekben kommunikálni képes bölcsek, Denis Leary pedig a saját, cinikus stílusával itatta át Stacy kapitány karakterét, aki ezzel a film legjobb verbális poénjait szállította amellett, hogy morálisan megkérdőjelezi a hős létjogosultságát. A mindig bájos és vicces Emma Stone Garfielddal alkotott kettőse a maga egyszerűségében is eleven és szívet melengető. Valósággal izzik közöttük a levegő (nem csoda, hogy össze is jöttek a forgatás alatt) és sokat tesznek azért a természetességükkel, hogy  amellett, hogy ne ránduljon görcsbe a gyomrunk, ha tiniket látunk esetlenül romantikázni a vásznon, földhözragadtabb legyen ez az egész szuperhősösdi bioterrorista óriásgyíkostól, mechanikus hálóvetőstől, mindenestől. Rhys Ifans is újfent bizonyítja, hogy az egyik legjobb karakterszínésszé nőtte ki magát a Sztárom a párom alsógatyában pózoló lakótársa óta. Karaktere ugyan megint elsüti a korábbi filmekre is jellemző tudathasadásos tudóst, de az ő karakterén - valamint a második félidőben az ő érdemi szcénáival együtt a kivágott jelenetekbe száműzött Ratha figurájáén - érződik, hogy a Sony már befenyítette a rendezőt és akart is kapni valamit a pénzéért. Pedig pont Connors figurájában rejlő koncepció az - Peter fejlődése mellett - amely a film többszörös érzelmi intelligenciáját bizonyítja: Ifans remekül hozza a veszteségét feldolgozni próbáló, rokonszenves kutatót, ezzel megteremtve a párhuzamot a szülei elvesztése felett túllépni képtelen Garfield hőse között.

Hirdetés

Webbnek azonban legyen akármilyen határozott elképzelése is a karakterekről, képi világában akármennyire törekedjen egyediségre - ezzel is élesen elkülönülve a korábbi trilógiától - és közben színvilágával mégis próbálja megidézni az Ultimate Spider-Man képregények lapjait, van amivel ő is képtelen mit kezdeni. Az egyik, hogy eredettörténetéből adódóan nem tud olyan adut kijátszani, mint Nolan Batmannel, ezzel a figura életének egy nem ismert fejezetébe engedve betekintést. Habár a Parker szülők eltűnése lényegi újítás és hőse legfőbb katalizátora, ez érdemben még nem elegendő. Ebből adódóan a történet jól ismert elemei - az újítások, a finomságok ellenére - így is csak önismétlőek lesznek, ezzel nem tud mit kezdeni. Ahogy Raimi-filmjeinek élénk emlékével, az abból fakadó (rajongói) elvárásokkal sem, nem is beszélve az addigra megváltozott piaci viszonyokról, amelyekbe csöppenve A csodálatos Pókember érkezése már nem tudott kuriózumként hatni, különösen nem 2012-ben, beékelve egy Bosszúállók és egy Sötét Lovag-Felemelkedés közé.

A már említett stúdióakaratnak pedig helyenként jobban meghajolt a kelleténél. Különösen a második félidőben érződik a producerkezek sürgetése - nem beszélve az előzetesekben elsütött, majd minimálisra redukált POV nézőpontból - például a csatornában zajló kergetőzés során tett Aliens - A bolygó neve: Halál előtti finom tisztelgés korhatárnak való túlzott megfelelésével, amire James Horner egyébként gyönyörű és intelligens filmzenéje (a szerző személyével együtt) csak még inkább rájátszik. Az ismétlődő sztori elemek mellett pedig néhány giccsbe hajló jelenetet is örökölt Raimitól, de azokat (hála ég!) modorosabban vezényelte le elődjénél.

Összevetve az elmúlt évek képregényfeldolgozásaival mégsem lett akkora mérföldkő, mint a figura 10 évvel korábbi debütje, vagy a már sokat emlegetett Batman és Vasember, inkább előbbi drámaisága és utóbbi könnyedsége között helyezkedik el valahol félúton. Ha nem is mentes a hibáktól, fiatalos frissességével és a mainstream stúdiófilmektől szokatlan bensőséges hangulatával továbbra is egy üde színfolt tud maradni a szuperhéroszok mostanra egyre inkább egyszínűvé váló palettáján. És ha arra a bevezetőben fejtegetett kérdésre kellene válaszolnom, hogy ki a kedvenc szuperhősöm, a Denevérember, vagy a Hálószövő, akkor akaratlanul is a Monty Python Gyalog Galoppjából a Fekete Lovag végső verdiktje jut eszembe: Egyezzünk ki döntetlenben!

Hirdetés

A csodálatos Pókember

Kinek ajánljuk
  • Akik szeretik, ha egy szuperhősfilm mer lassú és karakter centrikus lenni!
  • Akik elvárják, hogy még ezekben a szerepekben is színészek játszanak!
  • Ha nem várjuk el a minél látványosabb akciókat!
  • Akik falra másztak Tobey Maguire-től!
Kinek nem
  • Akiknek elég volt egyszer elmesélni Pókember eredet sztoriját!
  • Akiknél Raimi-trilógiája továbbra is megkerülhetetlen!
  • Akik kifutnak a világból, ha érdemi jelenetek végzik a vágószobában!
  • Arachno-fóbiásoknak!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.