Manapság divatos lett a rendezők körében, hogy a saját gyermekkorukról készítenek filmet. Alfonso Cuarón indította a sort 2018-ban a Romával, majd tavaly érkezett Kenneth Branagh a Belfasttal és Paolo Sorrentino az Isten kezével, hogy aztán most ismét egy legenda álljon be a sorba egy afféle fél-önéletrajzi tablóval. Steven Spielberg minden idők egyik legelismertebb és legnevesebb direktora, A Fabelman család pedig egy kellemes drámának tűnt, melyet a mozi iránti szeretet ábrázolása emelhet piedesztálra.
Sammy Fabelman (Gabriel LaBelle) kisgyermek kora óta filmezni szeretne, mióta a szülei elvitték egyszer moziba. Szabadabb szellemű anyja, Mitzi (Michelle Williams) mindenben támogatja, míg földhözragadtabb apja, Burt (Paul Dano) egy rendes hivatást keresne fiának, még ha el is ismeri a tehetségét. Fabelmanéket nem veti fel a pénz, s akadnak hullámvölgyek, de Sammy egyre jobban felfedezi, hogy mennyi mindent el tud mesélni a filmezéssel.
A rendezők saját magukról készítenek filmet trend érdekes perspektíváknak ágyaz meg, máshogy mesél Cuarón, Sorrentino vagy Branagh, és Spielberg esetében is ez a helyzet. A kedvcsinálókból borítékolható volt, hogy nagy szerepet kap majd a mozgókép iránti szeretet és a filmkészítés egyes elemeibe is betekintést nyerhetünk, mely mindig ad egyfajta pluszt a hasonló alkotásoknak. A végeredményt látva ez azonban csak részben helytálló, s hiába igényesek, sőt jók ezek a filmek, alkotóik eltérő személyiségeik ellenére is túlságosan hasonlítanak.
A gyermeki lelkesedés, a felfedezés öröme, az inspirációk mind tetten érhetők a képsorokon és minden direktori vízióban van valami autentikus. Spielberg társainál jobban beleás a szakma rejtelmeibe, ám még így is kevésnek éreztem ezeket a szegmenseket. Tény, hogy amikor tinédzserként háborús filmet, vagy középiskolásként egy tengerparti hangulatbombát vág össze, akkor megértjük, hogy mitől olyan varázslatos is a világteremtés ezen formája. Mi is csillogó szemekkel meredünk a vászonra, előjön a rajongás, csak a cselekmény nagyja nem erről szól, hanem Fabelmanék életéről. A szűk első óra a megelevenedett amerikai álom, mely helyenként rettentően szirupos. A színpadias boldogságbombák iszonyatosan művinek érződnek és időnként olyan érzésem volt, mintha egy régi sitcomot néznék.
Majd érkeznek a konfliktusok és egy fokkal jobban be tud rántani az élmény, de az arányokkal továbbra is vannak problémák, hála az indokolatlanul elnyújtott játékidőnek. A 150 percből nyugodtan lehetett volna vagy fél órát vágni, s máris kevésbé érződne didaktikusnak az összkép. Érthető, hogy Spielberg elsősorban egy, a szeretteire fókuszáló filmet szeretett volna, de ahhoz se nem elég jók a karakterek, se a drámai vonal nem tartogat semmi különlegeset. Más lenne a helyzet, ha a szakmai és a családi szálak időtartama felcserélődött volna, ugyanis akkor van leginkább elemében a rendező, amikor a filmezés áll a középpontban. Pazarul szemlélteti, hogy mennyi mindent lehet észrevenni egy kamerával, illetve miket lehet láttatni a nézőkkel. A filmsztáros allegóriája egyenesen zseniális, akárcsak a megmosolyogtatóan bájos befejezés. Ilyen és ehhez hasonló jelenetekből kellett volna több.
Spielberg továbbra is egy végtelenül profi szakember, aki a kisujjából kiráz egy színvonalas mozit. Ilyen A Fabelman család is, mely technikailag kifogástalan, a színészek remekelnek (bár Michelle Williams az érzelmi sokszínűsége mellett is néha nagyon sok), és megvan benne az a hangulat, ami elvarázsolhatja a nézőt. Én mégis jobban örültem volna, ha a sokszor látott családi dráma helyett egy direktebb szerelmeslevelet látok a filmekhez.
Mert a potenciál megvolt benne ehhez, de amikor Quentin Tarantino a Volt egyszer egy… Hollywooddal, vagy Martin Scorsese A leleményes Hugoval tisztelgett eme médium előtt, az jobban el tudott kapni. Persze ez semmit nem von le Fabelmanék erényeiből.
