Az MCU szénája jelenleg nem áll valami fényesen. Anyagilag persze rendre kifizetődnek ezek a produkciók, noha a vészharang már itt is kondult egyet, miután az ötödik fázist elindító A Hangya és a Darázs: Kvantumánia számai igen csúfosan szerepeltek (még az 500 millió dollárt sem sikerült elérnie a bevételnek). A hab a tortán az új éra fő antagonistáját életre keltő Jonathan Majors körüli botrány, akit családon belüli erőszak miatt tartóztattak le hetekkel ezelőtt.

Mindez szinte teljes mértékben elkerüli a legújabb Marvel mozi, A galaxis őrzői harmadik részének bemutatóját, mely még talán azokat is érdekli, akik a negyedik fázis során kiszerettek a szuperhősökből. De vajon James Gunn és hőn szeretett bandája méltóképp búcsúzik ettől az univerzumtól, vagy lassacskán tényleg elérjük a mélypontot a műfajban?

Az őrzők igyekeznek felépíteni egy békés társadalmat a Tudástérben, de ez nem mindenkinek megy könnyen. Quill (Chris Pratt) nem heverte ki Gamora (Zoe Saldana) elvesztését, Mordályt pedig a múltja kísérti. Ez utóbbi aztán valós fenyegetéssé válik, ugyanis az őt kreáló lény, aki az Evolúció mestere (Chukwudi Iwuji) névre hallgat, vissza akarja kapni a fegyvermániás mosómedvét, ehhez pedig minden követ megmozgat.

A galaxis őrzőinek mindig is megvolt a saját kis buborékja a Marvel berkein belül. Persze fontos figurái voltak a Thanos elleni harcnak, de kalandjaik önállóan is megállják a helyüket, sőt, az elmúlt néhány évben szinte mindegyik MCU alkotás ezt a fajta űroperát akarta megidézni, többnyire sikertelenül.

Gunn stílusa, humora, jellemábrázolása kiemelkedőek a szcénában és ezek a harmadik felvonásban is kulcsfontosságú elemek. Főleg a karaktereken állt vagy bukott a dolog, az egyik legfogósabb kérdés, hogy mennyi újdonságot tudnak még mesélni Quillékről. Szerencsére van még bennük puskapor, szinte mindenki kapott egy újabb élt, réteget, noha láthatóan van, aki közelebb áll Gunn szívéhez a többieknél. Ahogy azt sejteni lehetett, ez elsősorban Mordály filmje, a sztori gerince az ő eredete köré épül és ezzel is indít a film. Hozzá köthetők a legdrámaibb pillanatok, s a visszaemlékezései talán egyeseknél visszafoghatják a tempót, én speciel ezeket a szegmenseket élveztem az egyik legjobban.

Hiába ismerjük a végkifejletet, rögtön kialakul az empátia a szereplők felé és van kiért szorítani. Nebula (Karen Gillan) igazi vezetővé avanzsált, szigorú, de józan és igazságos, roppant szimpatikus figura. Gamoránál is jól esett látni valamit az erőszakos énjéből, de mindegyiküknek megvan a maga jelenete, csúcspontja. Az új jövevények közül Cosmo hasznos és cuki, még ha nem is zavar sok vizet, akiért viszont nagy kár, az Adam Warlock (Will Poulter).

Még csak nem is az a baj, hogy keveset látjuk, sokkal inkább a karakter teljes kiherélése. Lényegében egy ostoba verőemberré degradálták, aki azért vicces, mert buta. A képregényekben ennél sokkal komplexebb alak, ráadásul az ereje Thanoséval vetekszik. Lehetséges, hogy a jövőben szignifikánsabb szerepet kap majd, de a bemutatkozása igen méltatlan. Az antagonisa Evolúció mestere már sokkal érdekesebb, a világokat építő, a tökéletességre törekvő lény gonoszsága elsősorban abból fakad, hogy a számára nem hibátlan alanyokat nem veszi ember (vagy állat) számba. Itt jön képbe az ideológiák és világnézetek ellentéte, ugyanis hőseink igyekeznek mindenkiben meglátni az értéket. Közhelyesnek hathat ez az üzenet, de Gunn képes úgy megragadni, hogy az elhintett gondolatcsírák igenis működjenek ebben a közegben.

Amiért mégsem vagyok maradéktalanul elégedett, az a bizonyos képzeletbeli fék, amit az MCU jelent. Számos esetben éreztem azt, hogy egy kifejezetten bátor és bevállalós filmet nézek, ám amikor valami igazán merészet léphetne, akkor mégis visszatáncol, mert azért mégiscsak egy Marvel moziról van szó. Az akciók korrektek, egy vágatlan zúzdát külön érdemes kiemelni, de az összkép számomra akkor működött a legjobban, amikor a drámaibb oldalát kívánta csillogtatni.

A galaxis őrzői harmadszorra sem okoztak csalódást és tartják a szintet. A klasszikus formában talán elbúcsúznak tőlünk, de ezt abszolút méltó formában teszik. A végeredmény bár nem feltétlenül kiemelkedő, sok esetben visszaköszönnek a marveles bugyutaságok és komfortlépések, azért kár lenne elvitatni, hogy ezekkel az arcokkal még mindig szórakoztató kalandozni. Külön üdítő, hogy továbbra is remekül elevickélnek a saját környezetükben és nincs szükségük senkire, csakis egymásra. Talán éppen ezért szeretjük őket annyira.

Hallgass meg egy másik véleményt is: