Mi történik akkor, ha külön filmet kap a Halálos iramban-filmek két izomembere? Első körben Vin Diesel megsértődik, mert nem ő lesz többet a húzónév. Második körben pedig ott van neked egy filmben Dwayne Johnson és Jason Statham - két olyan arc, aki elméletben akkor is vállalhatóvá tudna avanzsálni egy filmet, ha csak másfél órán keresztül metszenék egymást a tekintetükkel. Nem olyan rossz deal. Ha még hozzávesszük azt, hogy ezzel a párossal könnyűszerrel meg tudod idézni a kilencvenes évek buddy akciófilmjeit, akkor nagyon jó úton vagy. Egy szebb világban mindez minden probléma nélkül működött volna.

Nem szeretnék persze az a fajta savat hányó kritikus lenni, aki a kákán is keresi a csomót, és aki nem értékeli az egyszerű élvezeteket. Ha az lennék, akkor a Hobbs és Shaw-nak értelemszerűen nem én lennék a célcsoportja. De tekintve, hogy jómagam több ízben azon kaptam magam, hogy jókat szórakozok ezen a szérián és minden bűntudat nélküli élvezettel nézem, amint Diesel és bandája a fizikára fittyet hányva izmozik és bűvöli a felniket, azt hiszem, joggal vallhatom magam kvázi célcsoportnak. A szomorú helyzet azonban az, hogy ha valami élvezhető és működőképes (akár az akciók miatt, akár a karakterek közötti összhang révén), akkor Hollywoodban képesek azokat az összetevőket, amelyek szerintük tetszettek a közönségnek, tízszer megszorozni és úgy eladni őket. Mondjuk úgy, lenyomni a torkunkon. Ez a helyzet képződött a Halálos iramban 8-nál, amely nem elég, hogy akcióival olyannyira elrugaszkodott még az addigiakhoz képest is valóság talajától, hogy tétjét vesztette, ennek tetejébe pedig képes volt elhitetni magával azt is, hogy közben komoly drámát ad elő, amelynek a középpontja Vin Diesel. Aki egyébként jó színész, bizonyította már, karizmatikus is, de drámainak szánt alakítása itt csúnyán félrement.

Hogy a stúdió belement egy Hobbs és Shaw spin-offba, az alapvetően jó döntés volt, mert végre lehetőségük nyílt elszakadni mindazoktól a problémáktól és rákfenéktől, amelynek esetlegesen áldozatául esett a franchise. Más részről szomorúan kellett konstatálnom, hogy a hibákból még így sem sikerült tanulni. A faék egyszerűséggel bíró történet, melynek lényege hogy hőseinknek (Deckard-nak és Hobbs-nak) félre kell tennie minden ellenszenvüket azért, hogy megmentsék egy pusztító vírustól a világot, még nem is lenne rossz alapanyag. Adott két legyőzhetetlen izompacsirta, a másik oldalon pedig egy legyőzhetetlen kiborgember, Brexit (bocsánat, Brixton, Idris Elba megformálásában), aki az evolúciót szolgálván ki akarná irtani az emberiség nagy részét. Ostobán hangzik? Az is. A helyzet pedig az, hogy tökéletesen tisztában is van ezzel a film. A rajzfilmekbe illő akciójelenetek, valamint a klisék önfeledt halmozása mellett ezt a két főszereplő is folyamatosan érzékelteti a nézővel. Megy a farokméregetés ezerrel, hiszen tudják jól, hogy a néző erre számít, és ezen remekül lehet szórakozni, de ha a farokméregetést abba is hagyták, akkor jönnek a jól bevált egysorosok, amelyek olyannyira ostobák és olyannyira komolytalanok, hogy az ember nem tudja, szégyenkezzen, vagy adja át magát az élvezeteknek. Mert ha már valami ennyire bárgyú, ugye akkor akár már szórakozhatunk is rajta. Akár… és én személy szerint ideig-óráig el is voltam vele, jókat derültem magamban a film vállalt bárgyúságán és egyszerűségén, az akciójelenetek eszetlenségén.

A Hobbs & Shaw azonban egész egyszerűen túl sok ahhoz, hogy jó és izgalmas legyen. Nem csak a már említett farokméregetésből adódó humort tolja túl (amely alapjáraton sem olyan szellemes), de a forgatókönyv ostobaságaival, valamint az akciójelenetekkel is elveti a sulykot, amelyek minden abszurditásukkal és megalomán-mivoltukkal együtt inkább hatnak fárasztónak és unalmasnak. Továbbá sajnálatos, hogy David Leitch rendező képtelen volt azt a kraftot hozni, mint a John Wick-ben vagy az Atomszőkében - ahhoz túlságosan mű és valóságtól elrugaszkodott volt a legtöbb szcenárió. Egy-két jól eltalált poénra tehát jön tíz másik szemöldökráncolást kiváltó, egy-két remek akciómomentumra jön tíz másik, amely tétnélküliségével teljes mértékben hidegen hagyott (bár a finálé azért több - pozitív értelemben - megmosolyogtató pillanattal büszkélkedhet). A két órás játékidő - mint megannyi közelmúltbeli blockbuster esetében - tehát okafogyott, hiszen másfél órában is ugyanezt el lehetett volna mesélni, feleennyi egymásra kontrázva törve-zúzó csihi-puhival, esetlegesen több figyelmet fordítva a karakterekre. Mindenképp kevesebb alkalommal ingerelt volna a film arra, hogy ingassam a fejemet, nemtetszésemet nyilvánítva.

Statham és Johnson azért - ahogy azt várhattuk - hozzák a megszokott, bumfordin szimpatikus formájukat, a köztük lévő kémia működik, de mégiscsak karikatúrák csupán, akiknek nincsen igazi személyiségük, nincsen igazi karakterívük, egyszerűen csak vannak, viccesek és izmosak, mint akik csak és kizárólag arra születtek, hogy a multiplexek vásznain pózoljanak. Arról nem is beszélve, hogy a széria most már hivatalosan is kóros emlékezetkiesésben szenved, hiszen nemrég ugye még Deckard volt az, aki eltette láb alól a sorozat egyik legszimpatikusabb tagját. A női főszerepet játszó Vanessa Kirby is hiába kapott egy-két jó pillanatot (jutott akció neki is bőven), képtelen kiteljesedni, azt pedig képtelen voltam elhinni, hogy a Rockkal együtt romantikázik. Idris Elba azonban a ZS-kategóriás gonosztevőként a maga módján remekel, nagy kár, hogy nem a nyolcvanas években vagyunk és nem egy olyan filmben, amely bátran felvállalja az R-besorolást.

A Hobbs & Shaw mindezek ellenére úgy gondolom, vélhetően megtalálja a maga közönségét, hiszen nem rejt zsákbamacskát és emiatt kicsit kevésbé is lehet rá haragudni. Amit láttál az előzetesben, azt fogod kapni. Akciót, majd még több akciót, sok-sok szapulós dialógust és egy alibitörténetet, majd kikacsintást egy esetleges folytatásra. Mert hát ugye ott van a forró vas esete. Azt pedig ütni kell, mint a hülye, amíg még lehet.