A Marvel Filmes Univerzum negyedik fázisa a végéhez ért a Fekete Párduc második részével. Talán igazságtalan pálcát törni felette, mert egy precízen megalkotott, tíz éve építkező világot kellett továbbvinnie, melyet a Bosszúállók: Végjáték kvázi lezárt. Az új irány a multiverzumot célozta meg és egy sci-fisebb, grandiózusabb köntösbe bújtatta a már ismert, netán új hősöket. Az Örökkévalók, a Thor negyedik felvonása és a Doctor Strange folytatása ezt a vonalat követték, a végeredmény pedig minden esetben minimum megosztó lett. A harmadik Pókember mozit leszámítva nem született átütő siker az elmúlt években, melyen most Ryan Coogler műve hivatott változtatni.
T'Challa (Chadwick Boseman) király elhunyt, Wakanda pedig őrző nélkül maradt. A világ nagyhatalmainak az itt található vibránium ásványra fáj a foga, amihez a helyieknek is van egy-két keresetlen szava. Az egykori uralkodó húga, Shuri (Letitia Wright) nehezen dolgozza fel a gyászt és a munkába temetkezik. Amikor egy ismeretlen, víz alatti világ vezére, Namor (Tenoch Huerta) választás elé állítja, a hercegnőnek el kell döntenie melyik énjét engedi a felszínre.
A már említett átütő sikerre minden esélye megvolt a Fekete Párduc folytatásának, ennek pedig sajnos szomorú oka van. Chadwick Boseman tragikus halálával új főszereplőt kellett találni, aki méltó módon viheti tovább az örökséget. Ez önmagában is érdekessé teszi a felütést, még ha némileg aggályokat is szül, de mindenképp biztatónak tűnt az összkép egy karizmatikus gonosszal, egy autentikus világgal és egy szép tisztelgéssel Boseman előtt.
A kérdés annyi, hogy ebből mit sikerült valóra váltani. Ez utóbbira rögtön a prológusban megkapjuk a választ. A nyitány szépen építi bele Boseman tragédiáját a cselekménybe, nem legyeskedik rajta, hanem tisztelettel adózik. Ez a tisztelet végigkíséri a filmet, olyannyira, hogy a komplett Marvel franchise egyik legszebb befejezését kapjuk és ne csodálkozzunk, ha gombóc lesz a torkunkban. A többi kérdőjel már nem ennyire egyértelműen megválaszolható, mindenesetre érdemes jobban belemélyedni a cselekménybe. Coogler számos témát felvet, legyen szó újdonságokról, ismert dolgokról egyaránt.
Wakanda geopolitikai helyzete, a nyersanyagok birtoklásából fakadó konfliktusok, a gyász feldolgozása, netán a hagyományőrzés és a tudományos gondolkodásmód közti különbségek mind visszaköszönnek, hol részletesebben, hol kissé felszínesen. Shurit eddig egy kifejezetten irritáló karakternek tartottam, akinek a zsenije abban nyilvánul meg, hogy okoskodik Tony Stark és Bruce Banner előtt, mindezt teljesen megalapozatlanul. Szerencsére némileg sikerült árnyalni a jellemét, bánata átélhető, dilemmája a spirituális és a racionális szemlélet között remek ívet ad az ő útjának, ám címszereplőként változatlanul nem érzem hitelesnek.
Ugyanez igaz Riri Williamsre (Dominique Thorne), akit a képregényrajongók csak Ironheartként ismernek. Szintén egy zseniről van szó, melyet mi sem bizonyít jobban, hogy egyetemi feladat gyanánt olyan szerkezeteket eszkábál, amikre a kormány egyből le is csap. Más kérdés, hogy az ő eszessége is kimerül annyiban, hogy néha tudományos zsargont halandzsázik, a másik pillanatban pedig gettó stílusban szövegel. Értem az alkotói szándékot, valahogy őt is fel kellett vezetni, de egy roppant gyengén, felületesen ábrázolt, inkább idegesítő figuráról van szó. Remélhetőleg a jövőben az ő jellemén is dolgoznak még.
A Marvel Achilles sarkának számító antagonista fronton azonban sokkal rózsásabb a helyzet. Namor jól felépített gonosz, érthető motivációval, érdekes háttértörténettel. Az általa vezetett Talokan birodalom afféle Atlantisznak felel meg és sokkal simulékonyabban épül bele ebbe az univerzumba, mint a fázis többi alkotásában beemelt, helyenként jellegtelen új világok.
Gyanítom, hogy a Fekete Párduc második része is megosztó lesz. A 161 perces játékidő indokolatlanul hosszú, és hiába nem unalmas, lehetett volna kurtítani rajta. Talán meglepő módon pont az akciók lógnak ki legjobban a sorból, a CGI néhol ronda, a csaták, harcok maximum átlagosak, illetve sokszor a logika is bukdácsol. A mérleg nyelve számomra mégis a pozitív irányba mozdul, mert noha akadnak hibák, végre úgy próbál meg más lenni a film, ahogy kell. Nem mindig, mindenki laza és vicces, helyette érdekes kérdéseket vetnek fel világnézetről, kulturális különbségekről, gyászról. Emellett olyan érzelmi töltettel bír, mely ritka a szuperhősökről szóló produkcióknál. A visszaemlékezős montázs, vagy a zárójelenet tökéletesen betalálnak és megfognak valamit az emberben. A király lehet, hogy nincs többé, de Wakanda él és virul.
