A kém, aki dobott engem előzetese mindent elért, csak azt nem, hogy érdekeljen a film, ellenben Kate 'Kati' McKinnon Magyarország 90-es éveit idéző, imádnivaló performanszával, aminek hála (?) csak elrángattam magam a "csajos" akció-vígjátékra. Nem mondom, hogy nem tudott relatíve emlékezetes pillanatokat okozni Susanna Fogel filmje, de az összhatás még így is nagyon messze volt az ideálistól.

A visszafogott Audrey (Mila Kunis) és levakarhatatlan, állandóan energikus barátnője, Morgan (Kate McKinnon) a mindennapok unalmában és biztonságában élik életüket, ám mindez egyik pillanatról a másikra csap át egy totál kaotikus kalandba, amiben sorra hullanak el az emberek. Audrey alaposan belenyúlt a párválasztásba, hiszen (volt) barátjáról kiderül, hogy egy nemzetközi kém, akit legalább két különböző csoport akar holtan látni. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, nagyon gyorsan a lányok élete is veszélybe kerül, így néhány egyszerű utasítást követve repülőre szállnak és meg sem állnak egészen Európáig. Ott pedig eszkalálódnak az események, mivel mindenki ki akar nyírni mindenkit, a csajok hirtelen maguk is szuperkémek lesznek, Kate McKinnon pedig egy másodpercre sem hagyja abba a pörgést és a túljátszást. Mindez eleinte egész jól működik és vicces, az viszont érthetetlen, hogy miért kell egy mérsékelten érdekes cselekményt és a fokozatosan kifulladó poénokat egy kétórás filmmé duzzasztani, aminek az utolsó harmada már egyértelmű időhúzás, semmi több.

Na, azért olyan óriási baj nincsen, hiszen A kém, aki dobott engem egy meglepően hatásos, sőt, néhol egész látványos akció-vígjáték, amit a nagyközönség garantáltan élvezni fog. Ugyan én sem Mila Kunist, sem Kate McKinnont vagy épp filmjeiket nem értékeltem igazán az elmúlt években, el kell ismerni, hogy egy jól működő párost alkottak, akik között érezhetően megvolt az a bizonyos "kémia", ami az egyik legfontosabb aspektusa az ilyen produkcióknak. A humor is a hölgyek már-már karikatúraszerű jelleme által működött leginkább, de néhány egész pazar és ötletes szituációt is tartogat a nézőknek a film, Edward Snowden "vendégszereplését" pedig imádtam, annak ellenére, hogy a közönség valószínűleg azt a poént értékelte a legkevésbé. Persze, a kendőzetlen és kissé "malac" poénok itt is erőre kapnak néha, de még az ingerküszöbömön belül maradt a film, egész ügyesen egyensúlyozva a frappáns szóviccek és az obszcén beszólások között. Az első egy óra és annak tempója egy egészen jól megírt forgatókönyvről tanúskodik, megkockáztatom, már-már egy kifejezetten izgalmas kémes sztorival dolgozott Fogel filmje.

Az európai turné első szakaszai jóval az átlagvígjátékok szintje felé helyezi A kém, aki dobott engemet, ám a cselekmény érdemi része szűk másfél óra után véget ér, a stáblista viszont csak-csak nem úszott be. Ahogy a történet hangsúlya egy titokzatos pendrive-ra terelődik, amin nyilvánvalóan a komplett emberiség (tehát az USA) legféltettebb titkai bújnak meg, úgy válik egyre érdektelenebbé és fárasztóvá A kém, aki dobott engem, hiszen ezt az alapot már kismilliószor láttuk korábban. Persze, erre jöhet a jól bevált, de legalább annyira téves és ártalmas érv, miszerint nem egy vígjáték feladata az, hogy megreformálja a kémes-, vagy bármelyik másik műfajt. Na, valószínűleg pont e hozzáállás miatt is süti el Kunis és McKinnon koprodukciója a legfantáziátlanabb és kiszámíthatóbb kliséket, amik nem izgalmassá, hanem egyszerűen komolytalanná teszik a cselekményt - "vígjátékos mércével" is. Ez pedig azért zavar igazán, mert minden előzetes szkepticizmusom ellenére ott volt a potenciál a filmben, amit egy órán keresztül egész szépen ki is hozott magából, beleértve a jól megkoreografált és néha kőkemény agykiloccsantásokat is produkáló, látványosabb jeleneteket.

Ugyan ez a film értékéből alapvetően nem von le, számomra azért csalódás, hogy hiába forgatták a jelenetek többségét kis hazánkban, a történetben mindössze egy jelentéktelen snitt jutott Budapestnek, bezzeg Bécs, Prága meg Berlin! Viccet félretéve, ha valaki hasonló mennyiségű, szívmelengetően magyar pillanatra számítana, mint nemrég a Vörös veréb tálalásában, akkor annak sajnos csalódnia kell. Persze, örülnék, ha ez lenne A kém, aki dobott engem legnagyobb problémája. A film utolsó bő harmada a tragikusan erőtlen és fárasztó sztori mellett többnyire már csak takaréklángon élő humorral és néhány velős káromkodással igyekszik szórakoztatni a nézőt. Mila Kunis nem igen erőltette meg magát a film során, de egy magabiztos és szerethető alakítást nyújtott, ami Kate McKinnon lelkes, de legalább annyira túltolt játéka mellé nagyon is szükséges volt. A férfierő Justin Theroux és Sam Heughan személyében pedig nem igen van jelen a filmben, előbbi egész hitelesen hozza a B-kategóriás Ethan Huntot abban az öt percben, amikor teheti. Heughan próbálkozik becsülettel, a sármja meg is van egy ilyen szerephez, a kellő affinitása viszont közel sem.

Az első órában egy egész kellemes, korrekt poénokkal megszórt és tempós akció-vígjátékot kapunk, amiből egyre kevesebb van a piacon. Sajnos minden, ami azt követte, tett arról, hogy ne kellemes szájízzel álljunk fel a székből. Bár végig kitartott volna az igyekezet.