A 2020-as év alapjaiban változtatta meg az életünket. Egyik pillanatról a másikra hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy barátainkkal, családtagjainkkal, munkatársainkkal - és a lista tetszés szerint a végtelenségig bővíthető - egyszer csak elvesztettünk szinte minden valódi emberi kontaktust. Az életünk jelentős része konkrétan abba a digitális útvesztőbe költözött, ami már azelőtt is egyre jobban rátelepedett a mindennapjainkra, szépen fokozatosan pedig a rabjává tett minket. Bár társas lények vagyunk, a kialakult helyzet miatt akarva-akaratlanul, de a kütyüknek hála még jobban eltávolodtunk egymástól, annak ellenére, hogy ezek nélkül az eszközök nélkül mindannyian digitális hajótöröttekként tengethettük volna napjainkat.

Mindenkitől elnézést kérnék a hosszúra nyúlt bevezető miatt, ám úgy éreztem, ezen gondolatokat mindenféleképpen bele kell szőjem jelen filmünkről írt kritikámba, mivel a Mitchellék a gépek ellen története részben a fentebb olvasható problémákra reflektál - méghozzá elképesztően okos módon -, így hát adta magát a dolog. Na de akkor csapjunk is bele a robokaliptikus kalandba: hosszú évek óta tisztában vagyok vele, miszerint Christopher Miller és Phil Lord a jelenlegi Hollywood két legviccesebb, egyben legkreatívabb agytrösztje, akik bármihez is adják a nevüket abból vagy olyan Oscar-díjat érő csodák születnek majd, mint a Pókember: Irány a Pókverzum! vagy olyan elsőre elborultnak tűnő kalandok, mint a Derült égből fasírt. Eme két animációs film tehát hatalmas hatással volt az eredetileg Connected (Teljes kikapcsolódás) címen futó Mitchellék a gépek ellenre, legalábbis abból a szempontból mindenképpen, hogy az alkotók mindkét alkotásból merítettek némi ihletet maguknak.

Mielőtt azonban plágium gyanú érné a mozit író-rendező Michael Rianda (Rejtélyek városkája) és Jeff Rowe (Rejtélyek városkája, A kiábrándult királylány) párosát, itt mindössze arról van szó, hogy Rianda és Rowe fogták a Pókverzum mai napig szemet gyönyörködtető, komputeranimációt a stop-motionnel kombináló animációs stílusát, valamint a Derült égből fasírt kissé őrült hangulatát, amihez aztán hozzáadták a maguk hol szívfacsaró, hol pedig szó szerint sírva röhögős történetét. A végeredmény tekintetében ismét egy olyan üdítően friss animációs filmmel gazdagodtunk, ami a következő díjátadó szezonban bizony könnyű szerrel megizzasztja majd a Pixar soron következő produkcióját. A Mitchell család története ugyanis közelebbről is megvizsgálva bármelyikünkről szólhatna, akinek problémái vannak a szüleivel, amiért azok a generációs különbségek okán nem feltétlenül képesek megérteni a modern technikai vívmányok nyújtotta karrierlehetőségeket, vagy hogy miért lógunk állandóan az interneten ahelyett, hogy a barátainkkal találkoznánk, netán a természet lágy ölét járva túráznánk valahol.

Megérteni a másik gondolkodását és érzéseit rendkívül nehéz kommunikációs kihívás, főleg akkor, ha egyik fél sem nyitott arra, hogy kicsit a mélyére nézzen annak, vajon mi nyomasztja a másik felet. Ricknek (Danny McBride), Katie-nek (Abbi Jacobson), Lindának (Maya) és Aaronnak (Michael Rianda) csekély értelemmel megáldott - hol inkább egy vekni kenyérre, máskor inkább törpemalacra, semmint hagyományos értelemben vett kutyára hajazó - négylábújukkal, Monchival, azonban mindent el kell követniük azért, hogy valamiképp megértsék egymást, hiszen a rögtönzött családterápia sikerén éppenséggel a világ, na meg az emberiség sorsa forog kockán. Annak a világé, amely valójában mindig is kissé gyogyósnak titulálta őket, amiért sosem illettek bele maradéktalanul az Instagram filterek, na meg a tökéletesen megszerkesztett Facebook posztok által diktált, normális családról alkotott világképbe.

Kelekótya különcségükből eredő egyedi látásmódjuknak hála viszont, ha nem is könnyűszerrel, de mindenféleképpen eredményesen veszik fel a küzdelmet a milliónyi kedvesnek tűnő, ám a programkódjuk mélyén valójában gyilkos hajlamokkal rendelkező megannyi robottal és hétköznapi ketyerével. Amely a mondhatni már-már formabontó vizuális megvalósításnak hála szinte üvölt a mozivászonért, ám még így az otthon kényelmében is olyan szinten képes lekötni az embert a kétórás játékidő alatt, hogy annak még csak eszébe sem jut, hogy az órájára vagy épp valamelyik közösségi média felületére pillantson a stáblista vége előtt. Meg amúgy is hatalmas hiba lenne ilyesmivel megtörni a szinte percenként érkező poénok cunamiját, melyek egy jelentős része nyilvánvalóan Monchihoz és az ő meglehetősen egyszerű életfelfogásához kapcsolódik.

Mondhatjuk tehát, hogy a kutya lopja a show-t, viszont ez azért nem teljesen igaz: mivel azért a Mitchell család és mechanikus ellenfeleik is tartogatnak nem egy olyan vizuálisan roppantmód egyszerű, mégis nagyszerű geget, amik láttán pácban savanyított uborka legyen a talpán, aki nem fog azonnal hatalmas nevetésben kitörni. Ebben pedig szintén fontos szerepe van a Millerékkel legutóbb A Lego-kalandon együtt dolgozó Mark Mothersbaugh zeneszerző munkájának, aki a Thor: Ragnarök szintetikus hangszerekre épülő zenei aláfestése után most ismét lehetőséget kapott rá, hogy ismételten kísérletezgessen kicsit. Mothersbaugh nem is rest kihasználni az erőteljes techno hangzásban szunnyadó potenciált, mely hangzásban főleg a játékidő vége felé - legnagyobb meglepetésemre - sikerrel idézte meg a Szárnyas fejvadász 2049-ben hallható, Hans Zimmer által írt baljóslatúan nagyívű, már-már túlvilági dallamokat.

Összegezve rendkívül elégedett vagyok Michael Rianda és Jeff Rowe munkásságával, akik Lord és Miller produceri felügyelete alatt nem csak sikerrel gondolták tovább az utóbbiak által lefektetett stílusjegyeket, de emellett bőven volt annyi kreatív ötletük, hogy a már ismerős összetevőket felhasználva valami csodálatosan újszerűvel lepjenek meg minket. Így hát őszintén remélem, hogy idővel hallunk majd még a páros felől, mert semmi kétségem afelől, hogy Rianda és Rowe most írták be a nevüket végleg Hollywood legtehetségesebb rendezőinek névsorába.