Az elmúlt években a horrorrajongóknak a távol-keleti filmiparhoz kellett fordulniuk, ha valami igazi csemegére vágytak. Kezdődött az egész a Vonat Busanba - Zombi expresszel, majd jött a Kokszongi sirató, mindkettő a dél-koreaiak hírnevét öregbítve a zsáneren belül. Aztán az utóbbi években az indonéz és a thaiföldi filmgyártás is jelezte, hogy megérkeztek a porondra: Joko Anwar Satan's Slaveséről már mi is írtunk, míg 2021-ben a thaiföldi The Medium sokak számára az év horrorfilmje lett.
Ilyen háttérrel, no meg egy hangulatos trailernek köszönhetően joggal várhatták a rajongók a magyarul A szörny címen debütáló thaiföldi szörnyes horrort, mely egyáltalán nem akarta véka alá rejteni ambícióit, miszerint a saját Godzillájukat akarják megteremteni. Amennyire ambiciózus vállalkozás lett ez, olyannyira állt bele a földbe a nagy erőlködés.
Pedig a címszereplő történetesen teljesen rendben van. Mármint dizájn szempontjából még a legszőrösszívűbb kritikusok sem tudnak belekötni a tavi monstrum kinézetébe. Persze néha elfog minket a szekunder szégyenérzet, amikor kihalljuk az üvöltéséből a T-Rex és a Godzilla rivallások keverékét, de igazából örülhettünk volna, ha ez a legnagyobb problémája a filmnek.
A szörny ugyanis a címszereplő mutatásától eltekintve ahol csak lehet, mindenhol megbukik. Teljesen közömbös, életszerűtlen karaktereket sikerült felsorakoztatni a cselekményben, akikért egy percnyi ideig sem tudunk izgulni, hiszen nemhogy másokkal nem tudnak hihetően kommunikálni, de még magukat sem értik. Aztán a nézőtől várják el, hogy valami szimpátia kialakuljon az irányukba…
Ez már önmagában is elég súlyos hátrány lenne egy filmnél, de ami világépítés címszó alatt zajlik A szörnyben, arra alig lehet szavakat találni. Mintha egy utópikus lázálmot látnánk, ahol egyetlen ember sem tud racionálisan viselkedni, mert annyira el van rugaszkodva tőle mindenki. Ha meg éppenséggel úgy tűnne, hogy végre észhez kaptak az áldozatok, akkor egy teljesen megalapozatlan húzással próbálják lenyomni a torkunkon, hogy nem, mi emberek vagyunk, és a bosszú, illetve a félelemből elkövetett gyilkosság távol áll tőlünk. Ezt pedig vagy négy-öt alkalommal játsszák el a 100 perces játékidő alatt.
Az emberi attitűdök kiforgatása mellett a képi világ stabilitása is megbomlik, mivel kabaréba illő blikkzűrökre figyelhet fel még az erre nem kihegyezett néző szeme is. Párhuzamos snitteket kapunk, ahol a szereplőket csak méterek választják el egymástól, ám az egyikőjük bőrig ázik a trópusi heves esőzésben, míg a másik karakter teljesen száraz marad, hisz kellemesen sütik orcáját a thaiföldi napsugarak (aki járt már Thaiföldön, az erősítse meg, hogy tényleg ennyire divatos ott minden egyes zuhékor elázni, mint ahogy ez a film sulykolja). Kicsivel később hőseink fejét sebtapaszokkal látják el, melyeket vérfoltok díszítik. Mindez azonban a következő vágásig tart, amikor már a sebtapaszok egyrészt máshol találhatók, másrészt pedig a vérfoltok eltűntek - hogy utána a következő snittet követően visszatérjünk az alapállapotokhoz.
Ha mindez nem lenne elég, egy teljesen értelmetlen utolsó öt perccel valószínűleg még azokat is teljesen eltántorítja a pozitívabb verdikttől, akiket a szörny vállalható dizájnja kárpótolt a fenti amatőrizmus megtapasztalása ellenére.
A szörnyből nyugodtan lehetne készíteni egy 10 perces változatot, amiben csak a címszereplő jeleneteit mutatják, és azzal senkinek sem lenne problémája. Azonban a hozzátoldott 90 perc a katasztrófa küszöbét átlépve rombol le minden vizuális bravúrt, amit a távol-keleti VFX szakemberek összehoztak a szörny megteremtése során. Emiatt még akár sajnálhatnánk is őket, ám miután rájövünk, hogy 100 percet vesztegettünk el erre a borzadályra, minden együttérzés megszűnik bennünk.
