Hirdetés

A tökéletes trükk - Kritika

|

Ha a nolani életműnek nem is tökéletes darabja, akkor is temérdek jutalommal teli munkája a rendezőzseninek, tele fordulatokkal és beváltott ígéretekkel.

Hirdetés

Bevallom akármennyire is szeretem Christopher Nolan munkásságát és örülök neki, hogy olyan szintű alkotói függetlenséget sikerült kivívnia magának Hollywoodban, amelyet keveseknek, azért egy kicsit hiányolom a rendező korai munkáihoz hasonló műremekeket. Gyakorlatilag eme 2006-os mozi óta Nolan csak grandiózus filmekben volt képes gondolkodni, még akkor is, ha a látvány elsősorban a  történetet szolgálta Batman felemelkedésénél éppúgy, mint a csillagközi kalandorok, vagy a háború poklából hazatérni kívánó fiatalok esetében. A tökéletes trükk az életmű (eddigi) utolsó visszafogott darabja és annak egyenesen kiváló, amely szinte magában foglalja a rendező teljes ars poeticáját.

Hirdetés

Mert ha közelebbről megvizsgáljuk Christopher Priest - egyébiránt a filmhez képest lényegesen gyengébb - művét, akkor felfedezzük benne mindazokat az elemeket, amelyek miatt Nolant szeretjük... ahogy azt is, amiért sokan nem. Az emberi megszállottság visszatérő elem Nolan műveiben, elég az Eredetre, vagy A Sötét Lovag-trilógiára gondolnunk, de kétség kívül itt ás a leginkább mélyre. Ahogy a két bűvész a kezdeti kollegiális kapcsolatból fokozatosan átvált gyilkos rivalizálásba a századforduló Londonjában, csakhogy magukat mondhassák a legjobbnak az tényleg varázslatos. Alfred Bordem az igazi megszállott, aki viszont híján van a színpadi érzéknek, míg Robert Angier pont az ellentettje: remek előadó minden téren, viszont bűvésznek már lényegesen feledhetőbb. Utóbbi van könnyebb helyzetben, hiszen ezt képes leplezni színpadi érzékével, no meg arisztokrata hátterével, emellett a film inkább mégis rá koncentrál, ő a hangsúlyosabb, ami jelen esetben szintén a trükk része. Történetesen, hogy Nolan ezzel leplezze a film fordultait, akárcsak a a rá jellemző mozaikszerű narratívával, amely időre és térre egyaránt vonatkozik.

Ugyanis Nolan folyamatosan adagolja az információkat és ha figyelmes az ember, akkor az igazi fordulatok is elmaradnak és a jutalom is kisebb a stáblista legördültével. Ezt pedig nem a film bemutatója óta eltelt idő mondatja velem, már első megtekintéskor is egyértelműek voltak a csavarok, ami nem jelenti azt, hogy Nolan előadása ne lenne elsőrangú. Folyamatosan igyekszik elterelni a figyelmünket, hogy nézőként mindig másra fókuszáljunk - ebben segít a már emlegetett töredékes narratíva - hogy egy-egy fordulatot minél nagyobb jutalom kövessen a nézők részéről.

Lehetetlenség nem észrevenni, hogy Nolan a bűvészek titkokkal, megtévesztéssel, illúzióval  keresztül miként mesél filmezéshez fűződő viszonyáról és egy kicsit a jelenlegi filmiparról. Hogy a biztonsági játék hiába mulattatja a közönséget, az alkotónak kockáztatnia kell. (Hallod, Hollywood?) Hogy a maximalizmusunk a közönség javára válhat, ugyanakkor felemésztheti az alkotót magát. Bordem és Angier pedig lényegében pont ebbe a hibába esik: bennük nincs meg az a fajta morális iránytű, ami Batmanben és a célért hajlandóak bepiszkolni a kezeiket is, aminek előbb-utóbb viszont kénytelenek megfizetni az árát, hiába figyelmezteti erre folyton-folyvást a környezetük. Ezzel pedig a művész egyik legnagyobb csapdájáról, az egóról is észrevétlenül mesél.

Nolan egyik legnagyobb trükkje viszont kétségkívül az, hogy a két főszerepre sikerült találnia két ennyire önazonos színészt: Christian Bale-ről köztudott, hogy híresen maximalista és mindenre hajlandó a szerep kedvéért, ezért is tökéletes Bordem, míg a színészileg valamivel korlátoltabb Jackman számtalanszor bizonyította, hogy showmannek sem utolsó. Viszont tagadhatatlanul itt is kiütközik Nolannek az a gyakran felrótt hibája, hogy a női karakterekkel nem tud érdemben bánni. Hiába állt rendelkezésére egy olyan hölgykoszorú, mint Scarlett Johansson, Rebecca Hall, vagy Piper Perabo, ők csak a trükk aprócska, de jóformán akárkivel helyettesíthető kellékei, míg Caine-nek, Bowie-nak, vagy a kivételesen CGI-jelmez nélkül látható Serkisnek legalább megvannak a maguk pillanatai.

A tökéletes trükk nem egy minden ízében hibátlan mutatvány tehát, mégis képes becsapni, újat mutatni, lenyűgözni, magával ragadni minden egyes megtekintéskor, amiben a már említett színészeken kívül Wally Pfister szuggesztív képei és David Julyan feszült zenéje is közrejátszik. Ezzel pedig így is magasan kiemelkedik az Álomgyár látványos, de üres abrakadabrái közül.

A Tökéletes Trükk (2006)

Kinek Ajánljuk
  • Akik hiányolják manapság Nolan visszafogott stílusát!
  • Akik imádják, ha betudják csapni őket!
  • Bűvészeknek!
Kinek Nem
  • Akik átlátnak minden trükkön!
  • Ha egy kosztümös filmtől mély érzelmeket is várunk!
  • Megszállottaknak!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.