Bevallom akármennyire is szeretem Christopher Nolan munkásságát és örülök neki, hogy olyan szintű alkotói függetlenséget sikerült kivívnia magának Hollywoodban, amelyet keveseknek, azért egy kicsit hiányolom a rendező korai munkáihoz hasonló műremekeket. Gyakorlatilag eme 2006-os mozi óta Nolan csak grandiózus filmekben volt képes gondolkodni, még akkor is, ha a látvány elsősorban a történetet szolgálta Batman felemelkedésénél éppúgy, mint a csillagközi kalandorok, vagy a háború poklából hazatérni kívánó fiatalok esetében. A tökéletes trükk az életmű (eddigi) utolsó visszafogott darabja és annak egyenesen kiváló, amely szinte magában foglalja a rendező teljes ars poeticáját.
Mert ha közelebbről megvizsgáljuk Christopher Priest - egyébiránt a filmhez képest lényegesen gyengébb - művét, akkor felfedezzük benne mindazokat az elemeket, amelyek miatt Nolant szeretjük... ahogy azt is, amiért sokan nem. Az emberi megszállottság visszatérő elem Nolan műveiben, elég az Eredetre, vagy A Sötét Lovag-trilógiára gondolnunk, de kétség kívül itt ás a leginkább mélyre. Ahogy a két bűvész a kezdeti kollegiális kapcsolatból fokozatosan átvált gyilkos rivalizálásba a századforduló Londonjában, csakhogy magukat mondhassák a legjobbnak az tényleg varázslatos. Alfred Bordem az igazi megszállott, aki viszont híján van a színpadi érzéknek, míg Robert Angier pont az ellentettje: remek előadó minden téren, viszont bűvésznek már lényegesen feledhetőbb. Utóbbi van könnyebb helyzetben, hiszen ezt képes leplezni színpadi érzékével, no meg arisztokrata hátterével, emellett a film inkább mégis rá koncentrál, ő a hangsúlyosabb, ami jelen esetben szintén a trükk része. Történetesen, hogy Nolan ezzel leplezze a film fordultait, akárcsak a a rá jellemző mozaikszerű narratívával, amely időre és térre egyaránt vonatkozik.
Ugyanis Nolan folyamatosan adagolja az információkat és ha figyelmes az ember, akkor az igazi fordulatok is elmaradnak és a jutalom is kisebb a stáblista legördültével. Ezt pedig nem a film bemutatója óta eltelt idő mondatja velem, már első megtekintéskor is egyértelműek voltak a csavarok, ami nem jelenti azt, hogy Nolan előadása ne lenne elsőrangú. Folyamatosan igyekszik elterelni a figyelmünket, hogy nézőként mindig másra fókuszáljunk - ebben segít a már emlegetett töredékes narratíva - hogy egy-egy fordulatot minél nagyobb jutalom kövessen a nézők részéről.
Lehetetlenség nem észrevenni, hogy Nolan a bűvészek titkokkal, megtévesztéssel, illúzióval keresztül miként mesél filmezéshez fűződő viszonyáról és egy kicsit a jelenlegi filmiparról. Hogy a biztonsági játék hiába mulattatja a közönséget, az alkotónak kockáztatnia kell. (Hallod, Hollywood?) Hogy a maximalizmusunk a közönség javára válhat, ugyanakkor felemésztheti az alkotót magát. Bordem és Angier pedig lényegében pont ebbe a hibába esik: bennük nincs meg az a fajta morális iránytű, ami Batmanben és a célért hajlandóak bepiszkolni a kezeiket is, aminek előbb-utóbb viszont kénytelenek megfizetni az árát, hiába figyelmezteti erre folyton-folyvást a környezetük. Ezzel pedig a művész egyik legnagyobb csapdájáról, az egóról is észrevétlenül mesél.
Nolan egyik legnagyobb trükkje viszont kétségkívül az, hogy a két főszerepre sikerült találnia két ennyire önazonos színészt: Christian Bale-ről köztudott, hogy híresen maximalista és mindenre hajlandó a szerep kedvéért, ezért is tökéletes Bordem, míg a színészileg valamivel korlátoltabb Jackman számtalanszor bizonyította, hogy showmannek sem utolsó. Viszont tagadhatatlanul itt is kiütközik Nolannek az a gyakran felrótt hibája, hogy a női karakterekkel nem tud érdemben bánni. Hiába állt rendelkezésére egy olyan hölgykoszorú, mint Scarlett Johansson, Rebecca Hall, vagy Piper Perabo, ők csak a trükk aprócska, de jóformán akárkivel helyettesíthető kellékei, míg Caine-nek, Bowie-nak, vagy a kivételesen CGI-jelmez nélkül látható Serkisnek legalább megvannak a maguk pillanatai.
A tökéletes trükk nem egy minden ízében hibátlan mutatvány tehát, mégis képes becsapni, újat mutatni, lenyűgözni, magával ragadni minden egyes megtekintéskor, amiben a már említett színészeken kívül Wally Pfister szuggesztív képei és David Julyan feszült zenéje is közrejátszik. Ezzel pedig így is magasan kiemelkedik az Álomgyár látványos, de üres abrakadabrái közül.