Számos olyan esettel találkozni, amikor egy rövidfilm koncepciója megtetszik egy stúdiónak és pénzt kap az alkotó, hogy egész estés mozivá bővítse ötletét. Különösen gyakori ez a horrorberkekben és mindkét véglet előfordult, már ami a színvonalat illeti. A mérleg pozitív oldalát erősíti a Mosolyogj, a Terrifier, vagy ha nagyon visszamegyünk az időben, az első Fűrész. Kevésbé sült el jól a dolog az idei Éjszakai merülésnél, remélhetőleg a Baghead ezt a szintet azért képes megugrani.

Iris (Freya Allan) szegény sorsú lány, így megörül, amikor rég nem látott apjától megörököl egy ódon kocsmát. A helynek azonban van lakója. A pincében tanyázik egy boszorkány, aki bármelyik elhunyt ember alakját képes felvenni, csak egy tárgy kell az illetőtől. Iris tulajdonosként képes kontrollálni a lényt, de a dolgok könnyen kicsúszhatnak az irányítása alól.

Amennyire furcsának, bagatellnek tűnik a sztori, annyira ott lappang benne egy különleges horror lehetősége. A felütéshez a tavalyi Beszélj hozzám! áll a legközelebb, csak itt nem egy bebalzsamozott kéz jelenti az átjárást a holtak birodalmába, hanem egy boszorkány. Hősünk szembesül vele, hogy néhai apja üzletként tekintett a dologra, és ő is azon van, hogy minél több pénzhez jusson. Egy férfi például rengeteget fizet, hogy beszélhessen a halott feleségével, így Iris szeme felcsillan a váratlan bevétel láttán.

A tempó remek, és elkerülhetetlenül meg kell alapozni a hátteret, valamint felépíteni egy szabályrendszert. Ennek értelmében a vendég csak két percig beszélhet a halottal, utána vissza kell adni a testet a lénynek, máskülönben túl nagy lesz az ereje és átveheti az irányítást. Az ő célja, hogy feloldja a rabságát és kiszabaduljon a börtönéül szolgáló pincéből. Próbál manipulálni, így Irisnek nem szabad hagynia, hogy beférkőzzön a fejébe. Zavarosnak hangzik, de igazából végtelenül egyszerű, sokféleképp meg lehet bolondítani ezt a sztorit úgy, hogy hatásos legyen. Ehhez képest már az első idézésnél ellentmondásokba kergetik magukat és a felállított szabályokat elég lazán kezelik. Látszott, hogy nem állt rendelkezésre végtelen pénz az alkotói folyamatnál, így viszonylag kis léptékű a történet, ám ez nem jelenti azt, hogy ne maradhatna meg a komplexitása. A dolgok viszont csak egyre inkább szétesnek, s hiába akad egy-egy hangulatosabb pillanat, az összkép menthetetlen.

Rengeteg mellékszálat emelnek be, túlbonyolítják a feleségétől elbúcsúzni vágyó férfi motivációit, a magyarázat tessék-lássék módon le van tudva, illetve az sem segít, hogy az ijesztések, a horrorelemek centire kiszámíthatók. A prímet azonban a karakterek, de főleg Iris viszi. A legfélelmetesebb a filmben az ő ostobasága. Első körben a pénz motiválja, érthető, utána igyekeznek belevinni némi misztikumot, hogy a boszorkány hat rá, de egyrészt ez megint felrúgja a szabályokat, másfelől a megalapozottsága is kikezdhető. Simán eladhatná a kocsmát, de inkább marad és játszik a tűzzel. Azt hiszi, a lény irányítható, de a baljós jelek után sem tesz semmi óvintézkedést. Egyedül a barátnője viselkedik józan emberként, kár, hogy az utolsó harmadra belőle is kretént csinálnak. Egyszerűen senki nem viselkedne így hasonló helyzetben, tipikusan azért jönnek létre bizonyos döntések, hogy legyen film, de ettől még a végeredmény borzasztóan buta. A zárást az első harmadban ki lehet következtetni, kilométerekről látszott a milliószor használt, csavarosnak szánt végkifejlet.

A Baghead sajnos nem a fent említett pozitív példákat fogja erősíteni, inkább az Éjszakai merülés szintjén ragad. Ötlet és koncepció szinten működik, van benne potenciál egy kreatív horrorhoz, de a rossz írás, a saját szabályrendszer hanyagsága, az elmeroggyant karakterek és a sablonos műfajelemek gondoskodnak róla, hogy a film szinte semmilyen fronton ne érje el a célját. Messze még az év vége, de a zsáner rajongóinak eddig nem sok okuk volt az örömre. Reméljük innen már csak feljebb lehet lépni.