Hiába tűnik hálás feladatnak, nehéz igazán jó zenész életrajzi filmet kreálni, a közelmúltban is nagyjából csak az Elvisnek sikerült. Bob Marley élete azonban vászonra kívánkozott, nemcsak azért, mert egy korszakos legendáról beszélünk, hanem a közéletre gyakorolt, máig érezhető hatása miatt.
A Richard királyt jegyző Reinaldo Marcus Green ideálisnak tűnt a rendezésre, de sajnos a végeredmény nem ezt támasztja alá.
A One Love kifejezetten furcsán indul, fekete alapon fehér kiírásokkal, mintha csak a befejezést látnánk, amikor feltüntetik, micsoda örökséget hagyott hátra a szóban forgó személy. A különbség annyi, hogy jelen esetben pár sorban lezavarják a felütést, hogy átugorhassuk a történet ezen szakaszát. Marley (Kingsley Ben-Adir) már világsztár, befolyásos figura, ám hazájában folyamatos lázongások zajlanak, "testvérek" ölik egymást, amit nem hagyhat szó nélkül a zenész. Merényletet kísérelnek meg ellene, így Londonba költözik, hogy folytassa pályafutását, ám a szíve mindig hazahúzza.
A "rögtön a közepébe" mentalitás elsőre kreatív húzásnak tűnhet, amivel egyből felkeltik a néző érdeklődését, bekerülünk az események sodrásába és elkerülhetők a klasszikus életrajzi filmes sablonok. Igen ám, de az ötlet önmagában nem elég, jól is kell tudni kivitelezni, a One Love viszont már itt megbicsaklik. Az első harmad borzasztóan kaotikusnak hat és aki nem járatos Marley életében, valamint Jamaica helyzetében a 70-es években, könnyen azon kaphatja magát, hogy egy kukkot sem ért az egészből. Márpedig egy biográfiának nem csak a rajongóknak kell megfelelnie, a laikusok számára sem árt érthetően keretbe foglalni és megválaszolni a miérteket. Mintha maga Green is tisztában lett volna ezzel, a gyors kezdés után visszább vesz a tempóból és mégis behozza a klisés megoldásokat, úgymint a visszaemlékezések a zenész korai éveire. A későbbi feleségével, Ritával (Lashana Lynch) való ismerkedésre, a Rasztafári vallás felvevésére, melyeknek lehetne értelme, de csak megakasztják a tempót és tényleges funkcióval nem bírnak.
Ez a One Love legnagyobb hibája, miszerint csak belekóstol dolgokba, nem bont ki részletesen semmit, emiatt erős identitászavarban szenved. Túl sokat markol, minden akar lenni egyszerre. Különleges tabló az emberről, a sztárról, a zene erejére fókuszáló látlelet és párkapcsolati dráma. Hiába kapunk látványos veszekedéseket, ha utána pillanatok alatt feloldják a konfliktust, így az egésznek elveszik a súlya. A raszta életérzés átadása már egy fokkal jobban ment, s noha sokszor hat művinek, szimpla imitációnak, olykor el tudják hitetni, hogy ezek a figurák valóban hisznek valamiben és emellett teljes mértékben kiállnak. Az egyértelmű aduász azonban maga a zene. Kevés az igazán jól kivitelezett koncertjelenet, illetve a stúdiózás sem mindig talál be, de például a Jammingre vágott szegmens elő tudja hozni azt a bizonyos libabőrös érzést, ebből kellett volna több. Sajnos nem így lett, egyszerűen végigvesszük a fontosabb eseményeket, majd érkeznek a kiírások, archív felvételek, ami szép-szép, csak kevés.
Kingsley Ben-Adir belead apait-anyait, s el tud veszni a szerepben, míg máskor a kissé túltolt akcentusával megöli a varázst. Ettől függetlenül nem rajta múlt a siker, ahogy Lashana Lynchen sem, aki viszont hibátlan Ritaként.
A One Love kapcsán kicsit a Bohém Rapszódia ugrott be, mely zenei fronton kifogástalannak bizonyult, ám elmesélt történetként, karakterdrámaként erősen félrement. Iszonyúan csapong, görcsösen igyekszik elkerülni a bevett életrajzi filmes buktatókat, de ezzel csak azt éri el, hogy azzá válik, ami nem szeretne lenni. A zene egyesítő erejéről szóló üzenet persze elévülhetetlen és megmelengeti a szívünket, miközben szólnak a reggae himnuszok, Bob Marley örökségével szemben azonban ez a film nem fog halhatatlanná válni.
