Max Landis forgatókönyvíró alig pár órával a Bright Netflixes debütálása előtt a következőképpen fogalmazott a Twitterén: "Ez lehet a saját Star Warsom." Valószínűleg a Netflix is valami hasonlót látott bele a Will Smith és Joel Edgerton által fémjelzett projektbe, ami a Netflix eddigi legköltségesebb produkciójaként vonult be a cég történetébe. Mindez jól jelzi, hogy milyen grandiózus terveket szőttek a Bright pályafutása köré mind az alkotók, mind a műsorszolgáltató fejesei. Már csak az maradt a kérdés, hogy sikerült-e megütni ezt az óriási mércét a Brightnak, amit szülőatyjai önkényesen a saját és dédelgetett filmjük vállaira helyeztek?

Természetesen nem - és aki kicsit is a földön jár, annak ez nem is lehet meglepetés. Ezzel együtt itt az elején leszögezendő, hogy nem is vallott teljesen kudarcot a próbálkozás. A végeredmény ugyanis egy szórakoztató egyveleg lett, aminek hibái és hiányosságai szembeötlőek, ám egyediségét, a világ izgalmasságát és az ebben rejlő potenciált vitatni nem lehet.

A film legnagyobb hibája egyértelműen az, hogy az alkotók és a stúdió is a saját pénznyelő franchise-ukat akarták létrehozni. Ez a nagyra törő vágyálom azonban visszájára sült el, hiszen Landis valóban nem viccelt a tweetjével: a Bright két órájában szinte 4-5 filmre való történetmorzsát szórt el próféciáktól kezdve a visszatérő mágián át a különböző fajok között kialakult társadalmi rendszer bemutatásával bezárólag. Azonban a játékidő szűkössége miatt csak egyet járhatott körbe igazán ezek közül. Erről valamilyen fura oknál fogva a forgatás ideje alatt nem akartak tudomást venni.

A Bright már elsőre egy mindent vagy semmit attitűddel kezdett neki a világépítésnek és a karakterek bemutatásának. Amit ez eredményezett, hogy rengeteg elvarratlan szál maradt, több olyan is, melynek fontosságát több ízben is kihangsúlyozzák a film során - konkrétan a néző arcába tolják, hogy itt bizony van egy prófécia, és vannak gonosz titkos társaságok, és még folytathatnám. Talán egy sorozat formátum hatékonyabban szolgálta volna ki a Bright történetét és világát, mint a játékfilmek 120 perces börtöne.

Bár a grandiózusság kibontakoztatásába belebukott a Bright, kár lenne nagybetűs kudarcként leírni a filmet. Érződik, hogy David Ayer (a rendező) és Landis idegen vizekre evezett a fantasy köntössel, amely műfajnak még nem ismerik a miértjeit, hogyanjait. Ami megmenti a filmet, az Ayer zsarufilmes múltja, hiszen a Bright sem szól másról, mint két zsaruról, csakúgy mint a rendező kultikus alkotásai, mint a Kiképzés vagy Az utolsó műszak. Csak itt történetesen az egyikük egy ork, de a kisebbségi szimbolika ezen keresztül is észrevehető és értelmezhető - más kérdés, hogy ezt a vonalat a film második felében már nem érinti Ayer.

A történet gerincét a Brightok (ragyogók?) léte adja, akik olyan, főként elf származású személyek, akik puszta kézzel is képesek varázspálcákat használni. A varázspálcákkal, amint az elhangzik a trailerben is, pedig bármilyen kívánság teljesülhet - éppen így kerülnek az elfek ennek az alternatív Földnek a társadalmi trónjára. Míg ők képesek a mágia utolsó forrásait használni, addig akikben nem Bright vér csergedezik, azokat a varázspálca hatalma azonnal atomjaikra bontja, mint azt grafikusan több fronton is bemutatja a film.

A pálca felbukkanása természetesen kihozza mindenkiből a legrosszabbat. Ez a varázstárgy egyfajta hatalom gyűrűjeként funkcionál Landis és Ayer világában, ami korrumpálja a korrupcióra hajló embereket, és új reményt ébreszt reménytelen helyzetben tengődő személyek számára is, akikből ennek következtében szintén a legrosszabbat hozza ki. Bár nem egy újító gondolat, a kertvárosi gengsztervezér tipikusan Ayer-féle karakter - nem az az elsődleges motivációja, hogy világuralomra törjön, hanem hogy kikerüljön a kerekesszékéből, és teljes életet élhessen.

Ennek ellenére Landis és Ayer több esetben megelégedett az egyszerű fekete-fehér (szóviccnek is elmenne!) ábrázolással, ami miatt jogosan érheti kritika a Brightot. Főleg, egy rasszizmusra oly érzékeny nép részéről, mint az amerikaiak. Ami történetileg sokkal fájóbb, az a főgonosz, Noomi Rapace elf karaktere, akiről csak annyit tudunk meg, hogy valami Sötét Urat akar visszahozni az élők közé, de hogy miért pontosan, az már nem derül ki. (Az elfek eleve a társadalmi ranglétra élén vannak, tehát még kevésbé világos a motiváció.) Ahogy Rapace és az őt üldöző mágikus FBI ügynök (Edgar Ramirez) közös múltja is a megválaszolatlanul maradt kérdések körét bővíti. És akkor bele sem ment a film abba, hogy mi van a hibrid fajokkal - félig elf-félig ember vagy akár félig ork-félig ember felállásokkal? Vagy ilyenek nem is léteznek egyáltalán? Bár ezek nélkül is épp elég témát érint 120 perc alatt.

Mindezek olyan hiányosságok, hibák, felületességek, melyek felett egy szigorú kritikus vagy egy tudatosabb néző nem tud elsiklani. Azonban mindezek ellenére is szerethető a Bright, és az elvarratlan szálak, illetve az izgalmas "mi lett volna, ha fantasztikus lényekkel élt volna együtt az ember?" kérdés miatt rengeteg potenciál van benne - nem csoda, hogy máris berendelték a folytatást a Netflixnél.

Ha ki tudjuk zárni az alkotói közegből érkező elvárásokat, illetve ígéreteket, és a neten található negatív kritikák zömét, akkor egy kétórás önfeledt szórakozásban lesz részünk. Az akció koreográfiák klappolnak - és amikor felmerülne az emberben, hogy miért nem használják a lőfegyvereket a kardok ellen, akkor a filmbéli karakterek is kapcsolnak, hogy hoppá -, valamint a humorral, és a Will Smithre jellemző lazasággal sincs gond. A fantasy közeg és a háttérben szóló gengszter rap pedig egy igazán különleges élményt fog nyújtani. Érezzük, hogy ez fura, hiszen ilyennel még valószínűleg nem találkoztunk. Ám akármennyire összeférhetetlennek tűnik a két szubkultúra, valamilyen megmagyarázhatatlan módon mégis működik.

Landis reményteli jóslata minden bizonnyal nem fog valóra válni, nem a Bright lesz a 21. század új Star Warsa. Sőt, még Landis saját Star Warsa sem, miután a folytatás forgatókönyvét már David Ayer fogja jegyezni, ami alapos fricska lehet a szkriptírónak. Ennek ellenére egy bátor "gyermekről" van szó, ami a kritikák és az elvárások össztüzében is tudott egyedit felmutatni, egy érdekes háttérvilággal, ami ebben a posztmodern állapotban, amikor minden a másolat másolatának a másolata, üdvözítő és dicséretes.

A folytatásnál lehet reménykedni a fókuszáltabb cselekményvezetésben. A Kiképzéssel és Az utolsó műszakkal Ayer már bizonyította, hogy a kis, személyes történetek ugyanannyira lebilincselőek tudnak lenni, mint a világmegváltó események - és talán a Netflixnél is látták, hogy Ayer védjegye volt a film igazi erőssége. Elvégre, teljesen lecsupaszítva a Bright sem szól másról, mint két zsaru kapcsolatáról és mindennapi problémáikról. Csak történetesen egy fantasy világban élnek, így a mindennapok másképp néznek ki számukra, mint számunkra.