Hirdetés

DVD-n láttuk: Így ne legyél elnök

|

Ha a film utolsó három percének hangulata az elejétől végig jelen lett volna, akkor egy igazán értékes és maradandó alkotás lenne a jussunk. De sajnos nem lett.

Nem értek a politikához. Nem is szeretem, teljesen hidegen hagy az egész, legyen az a hazai, vagy a nemzetközi. A politika az egyik olyan jelenség, amivel vagy teljesen foglalkozol, kvázi non-stop, vagy egyáltalán nem, és én - ha már csak ebből a kettőből lehet választani - mindig az utóbbit fogom választani. Pontosan emiatt kissé hátrányból szoktam indulni a politikai drámáknál, ami az esetek többségében rá is szokott menni a befogadhatóságra és egyben az élvezhetőségre, viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretek néhány ilyen témájú filmet, sorozatot. Az elnök emberei, a Kártyavár, a Dr. Strangelove, vagy éppen a személyes kedvencem, A hatalom árnyékában mind-mind ékes példája azon alkotásoknak, amik úgy tudnak egy témával operálni, hogy közben nem csak egy bizonyos rétegnek szólnak. Ellenben minden görcsös erőfeszítése ellenére se tudnám ebbe a kategóriába sorolni Hugh Jackman legújabb filmjét, az Így ne legyél elnököt, pedig szívem szerint ezt tenném - már csak a végkifejlet megformálása miatt is.

 

Hirdetés

Mielőtt túlzottan belemerülnénk ebbe a filmbe, annyit szögeznék le előre, hogy a filmet az eredeti, angol címén - Front Runner - fogom végig emlegetni, mert erősen spoileresre sikeredett a magyar, amellett hogy ismét csak hülyének tekintik ezzel a nézőt. Csak a cím alapján ítélve (ami nem ajánlott soha), egy bagatell, felesleges, poénkodó alkotásnak titulálhatnánk a Front Runnert, amivel kapcsolatban szemmel láthatóan nem ez volt a készítők célja. Ez egy több karaktert mozgató életrajzi dráma, amiben nincs poén, vagy ha van, az se azért került bele, hogy nagyokat hahotázzunk rajta. (Illetve ebből a címadásból ne nagyon csináljunk már rendszert, mert ennyi erővel a Star Wars 8 is lehetett volna "Így ne legyél Jedi lovag", vagy a Neverland elhagyása "Így ne legyél rendes szülő".)

Hirdetés

A Front Runner az 1980-as évekbe kalauzol el minket, egészen pontosan a film nagy részét kitevő 1988-ba, Amerikába, ahol is egy nálunk kevésbé ismert szenátor, Gary Hart elnöki posztért való kampányát tapasztalhatjuk meg. A demokrata jelöltnek nagy esélye volt megnyerni az egészet, ezzel elhappolva a vezetést George H. W. Bush elől, viszont kampánykörútjának egyik szünetében (feltehetőleg) félrelépett és megcsalta a feleségét. Az ügy nem is derült volna ki, viszont két miami újságíró "tudósított" az esetről, ami azonnal címlapsztori lett másnapra. A film Hart őrlődését mutatja be, amit a családja és a karrierje körül kellett átélnie, amellett hogy erkölcsileg is megkérdőjeleződik a vezetői szerepe ezáltal.

A Front Runnert az a Jason Reitman rendezte és írta harmadmagával, akinek igencsak lefelé ível a pályája az elmúlt éveket tekintve. A kezdeti - és tegyük hozzá teljes joggal megérdemelt - sikereket (mint a Köszönjük, hogy rágyújtott, a Juno, vagy éppen az Egek ura) nem tudja megugrani sajnos, folyamatosan csak a középmezőnyben végeznek filmjei (igaz, akad köztük egy-két jó is, mint a Pszichoanyu, vagy a Tully). Ilyen kevésbé jól, vagy már egyenesen gyatra mozija volt például a Nyárutó, a Férfiak, nők és gyerekek, avagy A fantasztikus Burt Wonderstone. Emiatt már a bejelentésekor kérdésessé vált a Front Runner sikere és egyben minősége, ami végignézve a filmet beigazolódni látszott.

Hirdetés

A Front Runner tipikus iskolapéldája azon alkotásoknak, amik papíron leírva nagyon szupernek hatnak, amire ráerősítenek az előzetesek is, viszont a megvalósítással minden kútba esik. Adott egy érdekes, eddig nem nagyon hangoztatott megcsalási ügy, ami ha nem lett volna, akkor ma lehetséges, hogy másképp alakulna Amerika politikája - ugyanis Gary Hartot a második Kennedynek becézték, nagyon fontos és észérvekkel alátámasztott problémákkal foglalatoskodott, arról nem is beszélve, hogy az oroszokkal is elég kellemes barátságot ápolt. Viszont ezzel a történettel semmit nem kezdenek a készítők. Baromi unalmasan tálalt, egy az egyben kiszámítható és egyenesen ingerszegény forgatókönyvet tettek le Reitmanék az asztalra, ami ugye Hitchcock szerint az alapja kellene, hogy legyen egy jó filmnek. A párbeszédeknek sokszor semmi értelmük, a politikai maszlagot az ebben a témában nem jártas egyének egyáltalán nem fogják érteni, a jellemfejlődések esetlenek, a karakterépítések borzasztóan klisések, vagyis ezer meg egy sebből vérzik ez a szkript, de a legfájóbb még mindig az unalom maga.

A színészek terén eléggé felemás helyzet áll fenn, hiszen maga Hugh Jackman meglepően profin játszik. Érezhető, hogy nem akarta elbagatellizálni ezt a szerepét, így apait-anyait beletesz a játékába. Ha kell durva, erőszakos a karaktere, de ha kell, akkor meg érzelmes, drámai és szerethető. Viszont nem lehet Hartot egy lapon említeni a Christian Bale-féle Dick Cheneyvel (Alelnök), hiszen míg annál a filmnél eléggé megkérdőjeleződik a politikus emberi mivolta, addig jelen esetben ez egyszer sem fordult elő. Hart még a félrelépése ellenére is megmarad egy beszámítható, erkölcsös, a tetteinek következményeit felvállaló férfinak, ami eléggé tiszteletre méltó. Ezzel szemben a többi színészen végig az érződik, hogy mennének már haza, egyáltalán nem érdekli őket ez a szerep. J. K. Simmons semmilyen; szokásos, elmondja a szövegét, de ennyi. Alfred Molina beugrott két percre csúnyán, hunyorogva nézni, majd gyorsan el is ment. De a legfájóbb Vera Farminga: én személy szerint nagyon szeretem a színésznőt, egy ügyes, profi, karakteres aktor, de itt egy nulla. Továbbra is imádnivaló, de semmit nem tesz hozzá semmit a történésekhez - amit tudjunk be az alaptalan forgatókönyvnek.

Hirdetés

Maga a rendezés Reitman részéről nagyban átlagos: míg az Egek uránál, vagy a Junónál érezhető volt egy kis zseni a munkáiban, ami specifikusan csak rá volt jellemező, jelen esetben viszont ez a varázs kezd elszállni. Ami roppant mód fájó, hiszen a film utolsó három perce zseniális; a hanghatások, az aláfestő zene, a kamera beállítások, a kifinomult színészi munka, mind-mind egy közel fantasztikus lezárást alkotnak, ami egy igaz történetet bemutató mozinál eléggé ritka. Ellenben pont emiatt is lehet húzni a szánkat, hiszen ha ez a hangulat és stílus az egész filmre jellemző lenne, akkor egy olyan maradandó, érzelmes és egyben felettébb értékes alkotást néznénk, aminek bérelt helye lenne a szívekben - nem csak azokéban, akik szeretik a politikai drámákat.

A Front Runner jó lehetett volna. Mit jó, egyenesen fantasztikus! Visszahozhatta volna Jason Reitmant újra (a minőségi) Hollywood térképére, sőt megkockáztatom, még egy-két nemesebb díj is üthette volna a készítők markait. De sajnos nem így lett. Egy semmitmondó, sokszor erőltetett, hozzá nem értő kezek által írt és borzasztóan unalmas film lett a Front Runner, aminek azért megvannak a maga pillanatai is (Jackman játéka, utolsó három perc stb.). Nem nézhetetlen, sőt akik szeretik az ilyen drámákat (és nem várnak el sok mindent), azok még jól is szórakozhatnak rajta. De akik egy rendes politikai filmet néznének, amiben kvázi ugyanez a felállás (a miniszter helyett most a szenátor lép félre), azok bátran nevezzenek be George Clooney indokolatlanul elfeledni látszó 2011-es filmjére, A hatalom árnyékábanra. Azzal mellélőni nem lehet. Ezzel viszont igen…

Így ne legyél elnök

Kinek ajánljuk
  • Akik szeretnék megnézni, mire is képes Hugh Jackman igazi színészként
  • Akiket nem zavar, ha sok helyen ellaposodik a film
  • Elvakult Jason Reitman-fanoknak
Kinek nem
  • Akik egy igényes, maradandó politikai drámát vártak
  • Akiket zavar egy film vontatottsága
  • Elvakult Gary Hart-fanoknak
Hirdetés
X

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.