A Pixar elmúlt néhány évét szemlélve nagyon nem lehet okunk panaszra. Legalábbis abban az értelemben biztosan nem, hogy a 2011-ben a Verdák második részével kezdődött alkotói válságból a stúdió, ha nem is azonnal, de szerencsésen kiverekedte magát. Noha ez a folyamat nem volt éppen egy sétagalopp, hiszen a 2010-es évtized tizenegy darab Pixar filmjéből hét folytatás volt, amik olykor sikeresen gondolták tovább az eredeti film gondolatait és így maguk is klasszikusokká váltak. Azonban sajnos többször megesett, hogy a végeredmény inkább csak halványan emlékeztetett minket arra az alkotásra, amit a lámpás stúdió amúgy folytatni szeretett volna. Persze eredeti ötletekkel is sikerült már hasalniuk, elég csak az amúgy csodaszép, viszont rendkívül üres Dínó tesóra gondolni.
Ennek ellenére a Pixar általában mégis ezekkel szokta kimutatni a foga fehérjét, hiszen ilyenkor szinte semmi nem tartja vissza őket abban, hogy olyan fantáziával átitatott történeteket meséljenek el nekünk, amik láttán még évekkel később is elpityeregjük magunkat ilyen vagy olyan okból kifolyólag. A legújabb eredeti ötleten alapuló művük, az Előre már távolról szemlélve is egy végtelenül egyedi alkotásnak tűnt, hiszen manapság nem igazán lehet találkozni olyan fantasykkal, melyek a kötelező körökön kívül valami újat is szeretnének hozzáadni az amúgy méltatlanul elhanyagolt műfajhoz.
Márpedig a Dan Scanlon (Szörny Egyetem) által jegyzett mozi már az alapfelütésében a feje tetejére állítja, pontosabban bedobja a 21. századba az elfekkel, trollokkal, küklopszokkal, kentaurokkal és a többi varázslénnyel belakott világot, melynek már külsőségeiben is olyan mennyiségű kreativitást lehet felfedezni, hogy azzal képtelenség betelni. Ezért is nagy kár, hogy a varázslatot a modern kényelemre cserélő mindennapokból mindössze egy kis ízelítőt kapunk a klasszikus road movie-kra emlékeztető kaland során, ahol a két elf fivér, Ian (Tom Holland) és Bradley (Chris Pratt) unikornis háton - pontosabban unikornisos furgonba pattanva -, egy klasszikus Dungeons and Dragonst idéző útra indulnak, hogy még egyszer utoljára láthassák régen elvesztett apjukat.
Tudom, tudom ez így leírva közel sem hangzik annyira fantáziadúsnak, pedig ahogy mondani szokás az ördög ezúttal is a részletekben rejlik. Pontosabban a karakterekben és a köztük lejátszódó interakciókban, valamint párbeszédekben, amik ezúttal is egy olyan plusz réteggel látják el a filmet, amely nélkül a végeredmény biztosan nem lenne ennyire emberi és azonosulható. Scanlon a történet előrehaladtával kiváló érzékkel adagolja az újabb és újabb rétegeket Ian és Bradley testvér kapcsolatához, ami még a fináléhoz közeledve is képes egészen új oldalukról bemutatni az addigra egészen kiforrott figurákat. Sajnos efféle dicséret már nem igazán illeti meg az Előre többi méltánytalanul elhanyagolt mellékszereplőjét, pedig az egykor nagy harcosból szimpla vendéglátóssá vedlett Mantikór vagy a motorosbandákba verődött tündérek mind-mind kapnak egy keveset a rivaldafényből - végső soron itt is ugyanaz a probléma üti fel a fejét, miszerint Scanlon a világhoz hasonlóan egyszerűen képtelen kiaknázni a varázslényekben rejlő megannyi lehetőségeket.
Erre a döntésre persze rávághatnám, hogy ez a viszonylag egyszerű cselekmény miatt vált szükségessé, ugyanakkor pont az ilyen dolgok ellensúlyozása miatt lett volna bőven létjogosultsága annak, hogy még jobban beleássuk magunkat a technika uralta varázsvilág legapróbb részleteibe. A felemás összkép ennek ellenére az utolsó fél órára egész szépen összeszedi magát, és noha a totális érzelmi megsemmisülést nálam ezúttal nem tudta megidézni, azért afelől nincsenek kétségeim, hogy a többség biztosan elejt majd néhány könnycseppet a lezárás képsorait látva.
Mindent összevetve az Előre ugyan nem fog bevonulni az örök klasszikus Pixar filmek panteonjába, és talán nem is fog akkora nyomot hagyni bennünk, mint ahogy az Agymanók vagy a Coco tette, mégis mondanivalójával, remekül megírt karaktereivel, plusz rendkívül ötletgazdag világával egy olyan másfél órával ajándékoz meg minket, amit nagy hiba lenne nem megtapasztalni a mozi sötétjében ülve.
