Számos rendező a saját élményeire hagyatkozva készíti el első nagyjátékfilmjét. Nemrég az I Like Movies kapcsán emeltem ezt ki, most pedig Celine Song debütálása is önéletrajzi ihletésű. Arra mindenképp jó eme módszer, hogy személyes, intim darabokat eredményez, az önkifejezés pedig sokkal bensőségesebben jön át, mintha teljesen a fikcióra hagyatkozna az alkotó.
Az Előző életek a Sundance fesztiválon már szerzett magának egy rakás rajongót, illetve a 2024-es Oscaron is esélyes lehet több kategóriában. Lássuk, mennyire magas az a bizonyos piedesztál.
Nora (Greta Lee) fiatalkorában immigrál a családjával Szöulból Torontóba, maga mögött hagyva mindent, többek közt barátját Hae Sungot (Teo Yoo). Eltelik 12 év és a fiú online felkeresi a lányt, felidézik a régi emlékeket, nagyokat beszélgetnek, majd a távolság miatt újfent elválnak útjaik. Az idő pereg, mindenki éli a saját életét Hae Sung pedig úgy dönt, meglátogatja a már New Yorkban élő, férjes asszony Norát.
Tisztán látszik Song művén, hogy a valóságon alapul és nem csak azért, mert főhősével egyetemben ő is színdarabokat ír, vagy mindketten 12 évesen költöztek Kanadába. Sokkal inkább a rendező stílusán érződik, hogy mennyire személyes történettel állunk szemben, de mire is gondolok.
Az Előző életek a sorsszerűségről és az ebből fakadó következményekről szól. Létezik egy koreai kifejezés, az In-yun. Gondviselést, sorsot jelent, melyhez kapcsolódik egy gondolatmenet. A buddhizmusból fakadó szó a vonzódás egy formája, amit két olyan személy érez, akiknek egy korábbi életükben volt dolguk egymással. Összeért a kezük, egymás mellett ültek valahol, találkozott a pillantásuk. A hiedelem szerint 8000 ilyen réteg, azaz ugyanennyi korábbi életbeli találkozás kell ahhoz, hogy egy pár összeházasodjon. Nora szerint ez csak egy jó szöveg, ha el akarunk csábítani valakit.
Song ügyesen ad hitelt mindkét felvetésnek és úgy tűnhet, hogy valami kozmikus, spirituális, mindent elsöprő szerelmi történetnek leszünk tanúi, mégis képes két lábbal a földön maradni, megtartva a cselekmény hétköznapiságát. Olyannyira, hogy a filmnek esze ágában sincs sietni sehova. Visszafogott, már-már minimalista, a fókusz sosem kerül le arról, hogy a szereplők az érzelmeikről beszélnek. Ugyanakkor nincsenek hatalmas balhék, konfliktusok, felesleges drámázás csak azért, hogy erősebb legyen a hatás.
Még a Nora és Hae Sung közti kapcsolatot is nehéz szavakkal leírni. Talán erre találták ki a lelki társ közhelyet, de kár lenne ennyire degradálni és megfoghatóvá tenni azt, ami köztük van. Soha nem alakult ki testiség, még csókról sem beszélhetünk, ám egy-egy tekintet elég, hogy lássuk azt a képzeletbeli kapcsot, mely időről időre összehozza őket. Az időbeli ugrálásoknál kicsit talán lehet érezni, hogy nem mindig a legjobb arányban használják őket és szívesen maradtam volna tovább a korábbi életszakaszoknál, mégis érthető, hogy Song miért így mesél. Ha nagyobb teret engedne a múltnak, pont a sorsszerűség milyensége veszne el.
Az Előző életek persze ennél jóval mélyebbre hatol és olyan, bárki számára azonosulható témákról beszél, mint az elvágyódás és maradás dilemmája, a továbblépés feldolgozása, vagy a döntéseinkkel járó következmények súlya. Minden megvan ahhoz, hogy elkapjon az élmény, mégsem éreztem érzelmileg bevonva magam. Aztán érkezett az utolsó bő fél óra. Amikor Nora és a férje az ágyban beszélgetnek, végre megindul valami. Szívbemarkoló, érdekes eszmecsere, ahol a harmadik személy lép előre és meg akarja fejteni a sztorit. Teljes mértékben együtt lehet vele érezni, sőt a kiakadása sem lenne alaptalan, de szó nincs erről. Az ehhez hasonló történetekben az ember akaratlanul is választ valakit, akinek drukkol, jelen esetben azonban mindhárom szereplő felé kialakul az empátia. Az ezt követő éttermi jelenet, majd az epilógus nemkülönben betalálnak és amikor azt hihetnénk, hogy ennyi, azon kapjuk magunkat, hogy eltörik a mécses.
Az Előző életek csendes, elsősorban hangulatfilm, mely úgy képes egyedi lenni, hogy érezzük rajta a Mielőtt-trilógia hatását, de felfedezhető benne az Egyszer szellemisége, vagy a Vezess helyettem gondolatisága. A sorsszerűség mellett a "mi lett volna, ha" kérdéskört feszegeti és dialógusai sokkal rétegeltebbek, mint azt elsőre felfedeznénk. Song bravúrosan vezeti a színészeit, a statikus képeket meg tudja tölteni élettel, miközben végig körbelengi egyfajta melankólia az összképet. A mai, ingerorientált világban nagyon jól esnek az ilyen alkotások, melyek nem felejtették el, hogy mennyi mindent lehet mesélni egy tekintettel, nem félnek lassítani kicsit és a millió impulzus helyett az érzelmekre építenek, hatnak, mert végtére is ezek tesznek minket emberré.
