Őszintén nem tudom, hogyan lehetne erről a hat részről érdemi és nyomdafestéket tűrő módon írni. Igazából hagyok is inkább bármiféle hagyományos felvezetőt: a 2019-ben útjára indított Az Esernyő Akadémia a negyedik évadával bevonult a "legrosszabb sorozatlezárások" sorába, túlzás nélkül fel lehet rakni ugyanarra a polcra, amire a Trónok harca vagy a Dexter 8. évadát pakoltuk fel egykoron.

Az előző három évaddal ellentétben a Netflix ezúttal már nem szavazott bizalmat egy újabb tízrészes felvonásnak, így csupán hat epizódnyi idővel tudtak gazdálkodni az írók és a ChatGPT is. Lehet, hogy nem illik így megírni egy kritikát, de kérek minden olvasót, aki még maradt erre az írásra, hogy nézzétek el nekem… mert ez tényleg nem érdemel többet. Az oldalon 2019. februárja óta minden pilot- és évadkritikát én írtam erről a sorozatról, ami a kezdetekhez képest olyan lejtmenetet mutatott be az évek során, amit szerintem tényleg tanítani lehetne ellenpéldaként. Párom épp a napokban kezdte el az első évadot (miután én kikínlódtam magamból a negyediket) és elképesztő élmény volt átélni, hogy mivé váltak az eredeti karakterek és mennyire eltűnt szinte minden egyediség, amivel egykoron engem és sok másik rajongót is megvett a sorozat.

A hat részt ugyanis sikerült úgy "megtölteni", hogy - egy barátomat idézve is - karakterek helyett inkább szereplőkről kell beszélnünk. A Hargreeves-tesók teljesen kifordultak magukból: Klaus az évad nagyobbik felében egy teljesen lényegtelen és jellegtelen szálon fut megint csak önmagában, Ötöst pedig az utolsó évadra úgy gondolták, jó ötlet belevezetni egy olyan családon belüli szerelmi háromszögbe, ami alaposan felvet pár "érdekesebb" kérdést a nézőkben. Alisonnal és Viktorral már szinte semmit nem a., tudtak vagy b., akartak kezdeni, utóbbi kapcsán pedig különösen szomorú azt látni, hogy Elliot Page a tranzícióját követően elveszítette minden színészi képességét, legyen szó akár mimikáról, akár gesztikulációról/megfelelő hanglejtésről. Luther érthetetlen módon ismét majomtestben bohóckodva próbál releváns maradni (a második évad óta őszintén nem sokat tudtak vele sem mit kezdeni), Diego pedig igazából az első évad végére bejárta a saját útját, azóta pedig érezhetően minden évadban más kényelmetlen, de leginkább kellemetlen helyzetbe próbálják beleerőltetni, legkevésbé sem emlékeztetve minket az eredeti karakterére. Kettejük CIA-s bohóckodása is, jajj...

A cselekmény adagolása még olyan szinten sem működik, mint a két évvel ezelőtti borzasztó harmadik évadban, ami azért valamilyen szinten nem semmi teljesítmény, csak hát épp abszolútértékben. Ezúttal aztán tényleg átveszi a narratíva építését az összefüggéstelen, vákuumban kezelt érdektelen mellékszálak hada, valamint egy annyira sebtiben megmagyarázott- és feloldott apokalipszis, amibe érzelmileg (főleg ilyen CGI-jal) már senki sem fog tudni bevonódni. Az évadon és az egész sorozaton átívelő kérdések tucatjára (Jennifer a polipban? Hargreeves papa eredete?) nem kapunk válaszokat, a ka szereplők totál random "mellékküldetéseken" vesznek részt, hogy aztán az utolsó 20 percben jöjjön a nagy-nagy megoldás… ami majd egy külön spoileres bekezdésben még külön szót érdemel.

A képességek inkonzisztens kezelése (amiknek mutatására ráadásul már alig kerül sor), a multiverzumosdi erőltetése a metróhálózattal úgy, hogy a Marvel is már untig járatta és belebukott az utóbbi pár évben ebbe, a korábbi évadokban belengetett vagy megtörtént eseményekre való közel nulla érdemi reagálás… Igazából sorolhatnánk naphosszat a hiányosságokat és a buta, összecsapott megoldások listáját az írók részéről. Tényleg, lett volna bőven elég korábbi szál is, amivel kezdhettek volna valamit, vagy akkor kifejthették volna jobban ezt az egész multiverzumos metróhálozatot és párhuzamos idősíkos új koncepciót is ahelyett, hogy Klaust eltemetik és eltüntetik majd három részig a hatból...

A legrosszabb pedig - és akkor ez most a már említett SPOILERES bekezdés, szóval aki még bármi okból kifolyólag is meg akarná nézni ezt a förtelmet, az ezt a szekciót ugorja… Szóval arra nem igazán találtam semmilyen mentséget, hogy az írók abból az alapkoncepcióból, miszerint az apjuk által traumatizált, mindenféle mentális betegséget halmozó tinédzserek számára felnőttként azt hozták ki, hogy a sorozat mondanivalója szerint a végső megoldás az, ha ők már nincsenek többé. Tényleg, az öngyilkossági ráták az egekben évek óta, amire a COVID miatti bezártság és izoláció rárakott még jó pár lapáttal, erre pár idióta az írószobában meg kihozza azt végső megoldásként, hogy a traumatizált felnőtt gyerekek öljék meg magukat... mert ők a hibásak. Gyönyörű.

Nyomait sem találjuk már az X-Ment és Hősöket vegyítő koncepciónak, az érdekesebb, traumáikat feldolgozni próbáló karaktereknek, a stílusos zenei betétekre megkomponált és szuperképességekkel tarkított akcióknak vagy épp az átgondolt, és talán lassan, de legalább kibontott cselekménynek. A sorozat már halvány emlékképe sem tud lenni önmagának ezen a ponton, amit pedig a blaszfémiához hasonlítható befejezés aztán végképp vastagon, duplán alá is húzott most. Klaus és Ötös színészeit, azaz Robert Sheehan-t és az idén mindössze 21 éves Aidan Gallaghert mentsék át jobb projektekbe minél hamarabb, mert kimagasló, amit csináltak (illetve hát, próbáltak csinálni egy idő után) az utóbbi 5 év során Az Esernyő Akadémia tagjaként, de ennyi.

Haladjunk is tovább, mert itt már a fű se nő, nem hogy a stáblistában mutatott virágok.

Az Esernyő Akadémia
2019-2024
RIP