A kritika spoilermentes!

"Lehet, hogy te már elengedted a múltat… de a múlt még nem engedett el téged" - hangzik el az idézet számtalanszor Paul Thomas Anderson Magnólia című magnum opus filmjében, amire nem csak a tetemes játékideje miatt lehet emlékezni. Ez az egy sor tökéletesen összefoglalja a Netflix kétségkívül legfényesebben ragyogó csillagát, a BoJack Horsemant, ami most január végén érkezett el nem csak a hatodik évad, de egyben a sorozat lezárásához is. Nem pontosan azt kaptuk mi, nézők, amire az eddigi szezonzárók alapján számítottunk, mégis nem mondok nagy dolgot, ha azt állítom, hogy ezen utolsó epizódok voltak a teljes sorozat legérettebb részei. Egy korszak zárult le ezzel a szériával, ami hogyha egy kicsit is megérintette az embert, akkor a hátralévő életében vele marad - nem pusztán viszonyítási alapként, hanem kitörölhetetlen emlékként.

A BoJack Horsemanből már írtunk sorozatajánlót, ötödik évadkritikát, valamint olyan apróbb színes híreket, miszerint már magyar szinkronnal is élvezhetőek az antropomorf ló kalandjai. A záró, hatodik évad még tavaly október végén került fel a Netflix digitális könyvtárába, viszont a szezonnak mindössze az első fele. Erre elsősorban azért volt szükség, mert a készítők előzetesen bevallották, hogy az utolsó felvonást hosszabbra tervezik az eddig megszokottaktól - egészen pontosan hat epizóddal hosszabbra -, de hogy ne csapják össze az animációt, hogy ne egy félig kész fércművet tegyenek le az asztalra, egy plusz két hónapot kértek ezeknek a tökéletesítésére. Emiatt szedték külön az évadot 8-8 epizódra, amelyek akár két rövidebb szezonnak is megfelelnek a lezárások kapcsán.

Ahogy már korábban is írtam a negyedik és az ötödik évadkritikákban, nem fogok a spoilerekről beszélni, sőt még a történetről is csak igen nagy vonalakban, és teszem mindezt azért, mert ha bármilyen rövid részletet is elárulnék a sztorival kapcsolatban, az előbb-utóbb egy nem várt fordulatba torkollhatna. Így pusztán a történetről annyit érdemes tudni, hogy BoJack nagyon látja már a fényt az alagút végén, de pontosan emiatt szánja rá magát a változtatásra - és sikerül is neki. De pechjére (és egyben pechünkre is) a múltja nem akarja őt elereszteni, ami ismételten egy fajsúlyos és megrázó döntésre kényszeríti megfáradt, kiöregedett lovunkat.

A bevezetőben említettem, hogy nem pontosan azt kapjuk a befejező nyolc epizódtól, amire számítani lehetett a korábbi szezonzárók alapján. Ez sokakat kételyek és kérdések egész hadával érhet, viszont ha elmélázunk a miérteken és a hogyanokon, előbb-utóbb rá kell döbbennünk, hogy ez volt az egyetlen BoJackhez hű és érett irány, amin végig kellett mennünk. Epizódról-epizódra érezzük az egyre több és több problémát, amiket már nem tudunk a szőnyeg alá söpörni, amikre felelnünk kell, és amik véglegesen eldönthetik, hogyan ér véget ez a történet.

Éppen emiatt a készítők és a forgatókönyvírók úgy alakították az epizódokat, hogy ne csak és kizárólag BoJack életére koncentráljunk, hanem mindenki máséra is, akiknek köze volt ehhez a kiöregedő lóhoz. Csaknem az összes rész egy-egy szereplőre fókuszál és ezen keresztül mutatja be, hová fejlődött az előző szezonhoz képest, és hogy hová is tart (vagyis tartana, ha minden jól menne). Ennélfogva tüzetesebben belemegyünk Diane, Mr. Peanutbutter, Princess Carolyn, Todd és nem utolsó sorban Hollyhock életébe is, de mindezeket öröm nézni; annyira emberi, magával ragadó és sokszor humoros szituációk váltják egymást, hogy egy pillanatra nem lehet unatkozni közben. Diane az önsanyargatás és az írói válság közepette éli mindennapjait, Mr. Peanutbutter a leendő házasságát szeretné rendes vágányra terelni, Carolyn a munka-élet balanszot próbálja megtartani (nem túl sikeresen), Todd az aszexualitásával és az anyai kapcsolatával van elfoglalva, Hollyhock pedig próbálna kilépni BoJack árnyékából.

Amellett, hogy ezen főbb szereplők kapják a legtöbb rivaldafényt, nem feledkezhetünk meg a régebbi, apróbb jelentőségű karakterekről sem. Már az évad első epizódjától érezhető, hogy mindenki búcsúzik, így a legutolsó figuráig mindenkit (pl. Pinky Penguin, Herb, Lenny, Gina vagy éppen Charlotte stb.) visszahoznak valamilyen úton-módon, de teszik mindezt hihetetlenül profi módon. Egyszer nem érezni azt, hogy valamit vagy valakit beleerőltetnek az adott részbe, csak azért, hogy ő is felbukkanjon, mert minden ilyen döntésnek létjogosultsága van - vagy a történésekre, vagy éppen valamelyik főbb szereplő kilétére.

Az animáció még mindig fenomenális; a készítők újfent meghagyták azt a jó szokásukat, hogy egy-egy epizódra egy teljesen másik vizuális megvalósítást használnak fel kísérletezés és vérfrissítés gyanánt. Elég pusztán Diane írói törekvéseit vagy éppen BoJack hosszas álomjelenetét kiemelni, hiszen mindkettő egyszerre csodálatos, megrázó és felülmúlhatatlan. Ugyanez igaz a szinkronhangokra is (ezen belül az eredeti, angolokra célzok, mert a magyar két évaddal le van még maradva); a Diane-t megszólaltató Alison Brie és a címszereplő hangjaként hallható Will Arnett életük alakítását - életük hangját? - produkálják, ami az évad utolsó előtti részében csúcsosodik ki. Módfelett megrázó és abszolúte páratlan munka.

Zárásként pedig nem mehetünk el szó nélkül a befejezés mellet. Mindenféle és fajta spoiler nélkül annyi tudható, hogy nem pusztán az adott szezont, de a teljes sorozatot magába foglalják az itt látottak. Kétség kívül nincs felkészülve a néző erre a végkifejletre, még annak ellenére sem, hogy messziről lehetett látni, hogy ide fog kifutni minden. Nem véletlenül neveztem ezeket az utolsó epizódokat a legérettebb részeknek, merthogy olyat mertek meglépni a készítők, amit egy nagyobb stúdió nem biztosan engedett volna. Újítottak, nem a megszokott, biztonsági játékot lépték meg, és pont emiatt lesz annyira keserédes, annyira szívszaggató, de mégis annyira emberi ez a befejezés. Maga a néző szinte már megszólal a pergő képsorok előtt, utasítaná a szereplőket, hogy lépjenek már, tegyenek valamit - de aztán rádöbbenünk, hogy az élet sokszor nem olyan, mint ahogy a nagykönyvben megírták.

Manapság szokássá vált, hogy az életet viszontlátjuk a mozik vásznain vagy éppen a tévék/monitorok képernyőin, és ezeket vetítjük rá a sajátunkra. Ha ismerjük és tudjuk is ezeknek a mértékét, akkor legtöbbször egy-egy meghökkentő, felülmúlhatatlan élménnyel leszünk gazdagabbak, viszont ezek nem pusztán jóleső, örömteli pillanatokat foglalhatnak magukba. A BoJack Horseman ezt meglépte, és ez (is) teszi naggyá. Újfent bebizonyította, hogy páratlan sorozatról van, nem pusztán az animációs műfajban, ami hatalmas űrt fog hagyni maga után - de emiatt válik megkerülhetetlenné és fájdalmasan gyönyörű gyöngyszemmé. És ahogy címszereplő mondta:

"Sosem lesz igazán boldog happy endünk, hiszen a show mindig folytatódni fog. Legalábbis valameddig biztosan…"