Amikor még híre sem volt a Cyberpunk: Edgerunnersnek vagy az Arcane-nek, a Netflix már előtte is bátran rálépett az animációs játékadaptációk ingoványos mezejére, hogy a Castlevaniával bizonyítsa, igenis lehet szórakoztató módon adaptálni a konzol- és számítógépes játékokat (ami sokáig elképzelhetetlennek tűnt).

A négy évadot megért Castlevaniával Warren Ellis kreátor kerek történetként tálalta Trevor Belmont és Sypha Belnades kalandjait, hogy a sorozatzáró epizódot követően nem sokkal megerősítse, hogy nem utoljára dolgoztak ebben az univerzumban.

Mivel a forrásként szolgáló játékok is különböző történelmi korokat öleltek fel, így nem kellett sokat találgatni a folytatás mibenlétével kapcsolatban: természetesen időugrással, és az ezzel együttjáró új szereplőkkel térhettünk vissza egy vámpíroktól hemzsegő történelmi érába, a francia forradalom eseményeinek vérgőzös, kellős közepébe.

Miközben a nép próbálja megdönteni az arisztokrácia uralmát, Trevor leszármazottja, a fiatal Richter Belmont (Edward Bluemel) a francia vidéken támogatja a mozgalmat Maria Renard-ral (Pixie Davies). Az arisztokrácia osztályába befurakodó vámpírok természetesen nem nézik jó szemmel a fejleményeket, ám egy közelgő Messiásra hivatkozva bíznak benne, hogy ez a mostani lázongás csupán átmenet lesz a vámpír paradicsomba. Richterék hamarosan még a hatalmukba görcsösen kapaszkodó vámpír nemeseknél is rettenetesebb ellenséggel kerülnek szembe - egy olyasvalakivel, akitől még maga a gonosz is retteg.

Merész kijelentés, de mégsem érdemes rajta megrökönyödni. Főleg, hogy a Castlevaniát az anime irányzat stílusában adaptálták, ez márpedig híres a túlzásokba eséseiről - ami viszont piszkosul jól áll neki, ha ügyesen alkalmazzák ezt az eszközt. Márpedig a Warren Ellist váltó író-készítő-showrunner Clive Bradley mesteri módon lavírozik az aranyközépút mentén.

Amikor egy spin-offról beszélünk, mindig az a legnagyobb kérdés, hogy mennyire tud önállóan működni a fősodor mellett. Szerencsére erre az egészen közelmúltból láthattunk egy igazán jó példát a Gen V és A Fiúk univerzumából, és időközben a Netflix is átment a vizsgán, ugyanis a Castlevania - Démonkastély: Noktürn abszolút méltó arra, hogy címében viselje az eredeti széria nevét.

Maga a képi világ ismerős lehet korábbról (főleg ami a brutalitás ábrázolását illeti), ám mégis szépen tükröződik, hogy időközben évszázadok teltek el Trevor Belmonték kalandjai óta. Egy-két szóbeli utalást kapunk is az elődökre, ám a Noktürn nem akar egy easter egg-fészekké zsugorodni, és inkább kitágítja azt a világot, melynek egy szeletét már megismerhettük.

Amiben mindenképp szintet lépett az eredeti szériához képest, az a karakterfejlődés és az erőviszonyok kiegyensúlyozása. A Castlevaniában Trevor (és Sypha) elég gyorsan azon a szinten találta magát, hogy jóformán már csak Drakulával szemben tűnt gyengének, így a köztes csaták edzésnek sem értek fel számára. A jóval fiatalabb Richter viszont még az útja elején jár, ebből kifolyólag minden csetepaté alatt izgulhatunk vagy érte vagy egyik társáért.

A karakterek kezelése mellett a már ismert világhoz is merészen, innovatívan nyúlt hozzá Clive Bradley. Könnyen érezheti úgy az egyszeri néző, hogy a Castlevania után már mindent megtudott erről a sötét hangulatú világról, ám a Noktürn képes felrúgni a régi szabályokat úgy, hogy az ne tűnjön erőltetett újításnak, hanem csupán a fejlődés egy következő szintjének. Ahogy a francia forradalom a valódi történelem menetét bolygatta meg, úgy változtatja meg a Noktürn a már megismert Castlevaniát, és csempész be ezáltal új, a nézők és a karakter számára is ismeretlenként ható tényezőket.

Aki az évadfinálé cliffhangere miatt aggódna, annak jó hír, hogy októberben a Netflix berendelte a folytatást, úgyhogy nem maradunk következő évad nélkül. A streamingóriásnak volt egy pár érthetetlen kaszálása az elmúlt időszakban, ám hatalmas baklövést követtek volna el a Noktürn korai elmeszelésével. Clive Bradley ugyanis mesteri módon nyúlt hozzá az alapanyaghoz: a brand nevén keresztül szólítja meg a régi nézőket, ám az önismétlés csapdáját elkerülve képes önálló történetet bemutatni felesleges cameók és kiszólások nélkül. Ez pedig egyedivé és rendkívül szórakoztatóvá teszi a Noktürnt.