Advertisement

Évadkritika: Drakula - 1. évad

|

Miután elégedetten csettintene egyet, Bram Stoker forogni kezd a sírjában.

A BBC és a Netflix koprodukciójának keretein belül Mark Gatiss és Steven Moffat kapta meg a lehetőséget, hogy egy néhány epizódos sorozatot készítsenek Bram Stoker világhírű klasszikus regényéből, a Drakulából. A duó neve ismerősen csenghet, hiszen ők ketten hozták tető alá a 2010-ben útjára indult Sherlock, valamint a még mindig katasztrofális magyar című Ki vagy, Doki? szériákat. Akik nem jártasak e két híres sorozatban (itt magamra célzok elsősorban), azok akár elégedetten is konstatálnák, hogy a január 4-én elstartolt Drakula is ékes példája lesz a minőségi miniszériáknak. Csakhogy a vérgőzös hozzászólások és vélemények alapján a Sherlock mindössze a második évadig volt igazán jó, a Ki vagy, Doki?-t pedig elsősorban Moffat túlzottan nagy becsvágya és írói beképzeltsége kezdte elrontani. Mindezekkel kapcsolatban a Drakula emlékezetes lesz kettejük karrierjében - ennyire pofátlanul és egyben nívótlanul elrontani egy sorozatlezárást egy igencsak megkapó és reménykedésre okot adó kezdés után, igazán nagy hozzá nem értésre vall, amit elrettentő példaként fognak majd felhozni az egyetemeken.

Hirdetés

Gattis és Moffat még 2017-ben leselkedett neki a forgatókönyveknek, melyekkel durván egy év alatt végeztek is. A támogatás adott volt a fentebb említett két stúdiótól, így már csak a helyszínekben és színészekben kellett megegyezniük. Maga a Drakula forgatása tavaly márciusban vette kezdetét Szlovákiában, és egészen augusztus végéig tartott − onnantól pedig a szükséges utómunkálatok és a vizuális effektusok maradtak hátra. Köszönhetően a Netflix imidzsének, az év végéig nem is lehetett tudni, hogy egy újabb adaptáció készül Stoker regényéből. Az első hivatalos ízelítő viszont nemcsak a vámpírmítosz rajongóinak keltette fel az érdeklődését, hanem a horror műfajának kedvelőinek is: egy igényes, megkapó stílust és atmoszférát vegyítő sorozatot láttunk magunk előtt, amit csak tovább tetéztek a közel zseniális reklámok. Ez a fajta igényesség pedig meg is maradt − csak hasonlóan a Sherlockhoz, Moffatték képtelenek voltak egy átlagos, "normális" befejezést írni Havasalföld uralkodójának, így nagy rá az esély, hogy mindez a süllyesztőben fog kikötni.

Akik irodalomórákon inkább a telefonjuk kamerájában nézték, hogy jól áll-e a hajuk, sőt még a Lugosi Béla-, Carlos Villarías-, Christopher Lee- vagy éppen a Gary Oldman-féle filmet is kihagyták, azoknak gyorstalpalóként annyit érdemes tudniuk Drakuláról, hogy Havasalföld egyik grófja mellett ő volt az első a vámpírok között. Gigászi, labirintusra emlékeztető kastélyába sorra invitálta meg különböző ország előkelő embereit, hogy vérük kiszívásával egyben magába szívja azoknak tudását is Londonba költözése végett. Örök ellenfele Van Helsing, a vámpírölő tudós, aki legtöbbször győzedelmeskedik is fölötte, azáltal, hogy a legendáknak eleget téve karót döf a gróf szívébe. Akár az eredeti, vaskos regényt vesszük kézbe, akár valamelyik jól sikerült filmet kezdjük el nézni, Drakula mindig eléri a célját, és nem véletlenül lett mindkét médiumban kvázi megkerülhetetlen. Az új sorozat is ide szeretett volna tartozni, és az első két epizód alapján könnyűszerrel még az élmezőnyben is végezhetett volna, de aztán tovább folytatódott a harmadik résszel, amely porig alázott mindent a karakterrel kapcsolatban.

Hasonlóan a Sherlockhoz, a Drakula is mindösszesen pár epizódot foglal magába (egészen pontosan hármat), de azok mindegyike közel másfél órát tesz ki. Az elején kissé ódzkodtam is ettől a hosszas játékidőtől, hiszen kevés az olyan sorozat, ami epizódonként másfél óráig fenn tudja tartani a figyelmet és egyben a kíváncsiságot is a következő rész gyanánt. A Drakulának viszont mindez sikerült (nyilvánvalóan az első két epizód tükrében); egyáltalán nem érződik unalmasnak vagy hosszúnak ez a játékidő. Végig izgalmas, az első perctől magába szippantja a nézőt, akár súlyos párbeszédeket hallunk, akár igazán véres és belezős akciót látunk. Míg az előbbiek esetében a néző tényleg elgondolkodik a felvetülő kérdéseken ("Én szeretem az embereket. Szeretem a társaságot. - Akkor miért öli meg őket? - Miért tépjük le a virágokat?"), addig az utóbbiak abszolúte megragadják a figyelmet. Drakula átalakulása farkasból emberbe, vagy éppen mikor egy embert ténylegesen ruhának használ fel, egyszerre rendkívül egyediek, megkapóak és gyomorforgatóak. Ennél a témánál kell megjegyeznem, hogy a profi vizuális effektusok mellett a maszkmesterek munkái közel lehengerlőek lettek. Díjazásgyanús.

Persze nem működnének a súlyos párbeszédek vagy a belezős akciók, ha nem volnának rendes színészek, akiktől hallhatjuk, láthatjuk ezeket. Ám a sorozatban csaknem mindenki a maximumot hozza ki magából, és ez amiatt hat ennyire erősen a nézőre, mert elsősorban nem ismert aktorokat szerződtettek le, így nem voltak magasan az elvárásaink. A címszereplő grófot Claes Bang kelti életre, aki első pillanattól fogva zseniális; olyan magabiztosan keveri a magyar, az angol és német akcentusokat, mint a mixer a koktélokat, amellett, hogy túlnyomórészt a mimikájára fekteti a legnagyobb hangsúlyt. Ha csak és kizárólag magát Drakula megformálását nézzük, akkor Bang könnyűszerrel tör az élre, abszolúte lejátszva a színről még magát Oldmant is. Zsigeri a kisugárzása, a folyton stírölő látása pedig a néző veséjébe lát, valamint Bang grófjánál lehet maradéktalanul azt érezni, hogy ténylegesen egy halhatatlan, nagy hatalmú ördöggel állunk szemben, aki mindig egy lépéssel a többiek előtt van, és aki a legkilátástalanabb helyzetben is fel tudja találni magát.

Bang mellé csatlakozik be Dolly Wells mint a híres Van Helsing-família akkori leszármazottja, Agatha, aki családjának jelmondatát (Jobb ma egy karó a szívbe, mint holnap egy leesett köröm) komolyan véve mindent megtesz, hogy leszámoljon a tejhatalmú nagyúrral. Pechjére (vagy éppen szerencséjére?) Drakula méltó ellenfelet lel Agathában, és egy macska-egér küzdelem keretein belül kezd el játszadozni a nővel. Bang és Wells mellett pedig az apróbb szerepekben feltűnő mellékkarakterek is bravúrosak, abszolút meggyőzőek, mint például a Jonathan Harkerként felbukkanó John Heffernan, a hajóskapitányt alakító Jonathan Aris vagy éppen Tessa Thompson helyett a Tessa Thompson-hasonmás Lydia West.

Mindezek alapján jogosan vetődik fel a kérdés, hogy ennyi méltatás és pozitív meglepettség után hogyan válhatott közröhej és csalódás tárgyává a sorozat, amire igazán rövid a magyarázat: Moffat. Az íróduó kevésbé kordában tartható tagja mindent is felrúgott a harmadik epizódra, erről viszont kissé spoileres lenne kendőzetlenül beszélni - egyrészt amiatt, mert valóban egy "nagy csavar" történik a második kisfilm végén, amely alapjaiban változtatja az addigi struktúra menetét és vázát; másrészt viszont leírva nem érné az embert ekkora sokként, mint az önnön szemével megtapasztalva. Ebben a fajta változtatásban, ami teljes egészében megreformálja nemcsak a harmadik epizód, de egyben a sorozat kifolyását is, mindössze annyi probléma leledzik, hogy nem működik. Egyfelől megalapozatlan és szükségtelenül beleerőltetetté teszi a történetet, másfelől pedig kontextusba nem illő.

Ha valaki, akkor én abszolút méltányolom és támogatom a bevett szokások meg-, illetve átváltoztatását, ezzel megtörve a futószalagon gyártott hasonszőrű alkotások megjelenését, viszont minden egyes alkalommal van egy határ, amit nem lépünk át semmilyen esetben sem. Azzal, hogy kilépünk az adott kontextusból, a sztori, a karakterek és úgy effektíve az egész film, sorozat értelmét veszti (elég csak Steven Knight Vihar előtt című művére gondolnunk), hiszen ezzel a "merész" húzással inkább paródiába fullad az egész - és ez történt pontosan a Drakulával is. A második epizód végén lévő fordulat megöli az addig aprólékosan felépített karakterábrázolásokat, jellemfejlődéseket, kifejtett motívumokat és így tovább, ezzel bohóckodásba fordítva magát a sorozatot. Rendkívül elhibázott és otromba nagy szarvashiba volt ezt meglépni, amely rá is nyomja a pecsétjét az egésznek a megítélésére. (Főleg azzal kiegészítve, hogy a sorozat konklúzióját, végső üzenetét tekintve egy az egyben felesleges és blőd hülyeség volt ezt a változtatást meglépni.)

A BBC és a Netflix Drakulája könnyűszerrel lehetett volna minden idők legjobb és leginkább magával ragadóbb adaptációja Bram Stoker regényének. A színészek zseniálisak voltak, a maszkmesterek és a vizuális effektusok munkáját díjazni kellene, a párbeszédek és a nyers, húsba vágó véres akciójeleneteket magukért beszélnek, ahogy az operatőrök és a vágók is igencsak odatették magukat. Viszont a kontextusból való kiragadottság, a megalapozatlan és felesleges újítási szándék, amivel csak az írói kreativitást és egyediséget szerették volna alátámasztani, valamint a szükségtelenül beleerőltetett, felesleges politikai korrektség végérvényesen tönkreteszi a sorozatot. Ha egy jó Drakula-adaptációt szeretnétek látni, akkor nézzétek meg bármelyik fentebb említett filmet, vagy álljatok meg a sorozat második részénél - jobban jártok így, higgyétek el. Maga a gróf mondta, hogy "a távozó vendéget nem szabad marasztalni" - ilyen lezárással viszont mi inkább sürgetnénk őt…

Évadkritika: Drakula – 1. évad

Kinek Ajánljuk
  • Elkötelezett Drakula-fanoknak
  • Akik azt hiszik, Lugosinál vagy Oldmannél nincs jobb Drakula
  • Akik oda-vissza vannak a kosztümös drámákért
  • Akik imádják a vámpírmítoszokat
Kinek Nem
  • Akik szerint a vámpírnak csillognia kell
  • Akik imádják, ha oda nem illő változtatásokat kapnak
  • Apácáknak és hívőknek

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.