Évadkritika: Mindhunter - 2. évad

|

"Minden este, mialatt alszol, én elpusztítom a világot" - Charles Manson.

2017-ben David Fincher és Joe Penhall közös sorozatára, a netflixes Mindhunterre egyáltalán nem voltunk felkészülve - pontosabban nem ezt vártuk. Míg az előbbi neve hallatán egyből mindenkinek a tabudöntögetés, a véres thriller-krimi vagy éppen a rendkívül nyers, de emberi melankólia jut az eszébe, addig az utóbbi kapcsán (forgatókönyvírás tekintetében) azonnal a Fantomcég vagy éppen Az út ugrik be. És annak ellenére, hogy mindkét alkotó hozta a rá jellemző stílusát, sokkalta másabb lett a közös projektjük, mint gondoltuk volna - persze pozitívan értve. A Mindhunterben a főszereplők nem nyomoznak, vagyis nem úgy, ahogy a tévében látott sorozatoknál, filmeknél megszokhattuk. Még anno írtuk róla a kritikánkban, hogy "a Mindhunter nem mutat gyilkosságot, a főszereplő ügynökeink nem rohannak ki tetthelyekre, hogy a frissen felfedezett holttesteket megvizsgálják és helyben profilozzanak", és pont ebben (is) rejlik az ereje. A játékidő nagy részében csak három-négy ember párbeszédét halljuk, viszont ezen beszélgetések annyira részletgazdagok, annyira emberiek és annyira félelmetesek is egyben, hogy moccanás nélkül hallgattuk, nehogy lemaradjunk valamiről is.

 

Hirdetés
Hirdetés

Pontosan emiatt - és persze az sem elhanyagolandó tény, hogy rengetegen nézték meg azóta, kisebb rajongóbázist is kialakítottak - a Netflix zöld utat adott a második évadnak, Fincher és Penhall pedig nem is hezitáltak folytatni azt. Viszont mindketten eléggé tapasztaltak már ezen a pályán ahhoz, hogy felismerjék, hogyha újra megcsinálják ugyanazt, alig egy-két változtatással kiegészítve, akkor a meleg fogadtatás sokkal inkább langyos lesz. Emiatt már az első előzetes arról árulkodott, hogy ahhoz képest, hogy az alapok megmaradtak, másabb irányba kezdenek a karakterek (és ezzel együtt a készítők is) kacsintgatni. Ez sokak szemében szálka lehet, viszont minden tiszteletet megérdemelnek, hogy mertek újítani, mertek kísérletezni. És szerencsénkre jelen esetben egyáltalán nem azt jelentette a folytatás, hogy drágább zene szól a háttérben, hanem hogy a minőség megtartását is szem előtt tartották.

A Mindhunter második évada pontosan ott folytatódik, ahol az első rész abbamaradt; az FBI újonnan alapított Viselkedéskutató csoportjának tagjai (Holden, Bill, Wendy és Gregg) egy kissé szúrós szemmel néznek egymásra a belső szivárogtatás és az azzal kapcsolatos ellenőrzés miatt. Viszont ez a puskaporos légkör hamar enyhülni kezd, hiszen új igazgatóhelyettes kerül a vezetői székbe, aki specifikusan a csoport miatt vállalta el ezt a beosztást, és ellentétben sok másikkal, látja bennük a változás szelét. Így ott segíti Holdenék munkáját, ahol csak tudja - például azzal, hogy kirendeli őket egy éppen folyó atlantai gyermekgyilkossági ügyhöz, vagy éppen megszerzi nekik profilalkotás gyanánt magát Charles Mansont. A kérdés csak az, hogy ténylegesen működik-e az ő általuk kreált profilalkotási módszer vagy csak humbug az egész…

Hirdetés

Aki látta az első évadot vagy ismeri a Mindhunter metódusát, az tudja, hogy a profizmus és a feszültség gondos és aprólékos adagolása egyáltalán nem a tettekben, hanem sokkal inkább a tűéles párbeszédekben csúcsosodik ki. A szezon második epizódjában például egy majdnem negyed óráig tartó dialógust hallhatunk egy autóban, de úgy hogy a két beszélő közül az egyik arcát nem is látjuk. Mégis a kamerakezelés, a pontos rendezés és legfőképpen a zseniális színészi játékok (beleértve az orgánumokat is) miatt mind a tíz ujjunkat lerágjuk az izgalomtól és a feszültségtől. Az elképzelt szörnyűségek, a részletes leírások és az emberi reakció együttesen érik el azt, hogy mukkanás nélkül, kikerekedett szemekkel, gombóccal a torkunkban nézzük (hallgassuk) végig az amúgy teljesen egyszerű, már-már puritán módon felépített jelenetet. Mindezt amiatt, mert az ember (a néző) szimplán csak nem tudja nem elképzelni a hallottakat és azok brutalitását.

A karaktereknél viszont történt egynémely változtatás, melyek sokaknak lehet elveszik a kedvüket az egésztől, másoknak viszont meg meghozza azt. Az első évad központi figurája, Holden (Jonathan Groff mesterien tenyérbemászó alakításával) érezhetően háttérbe szorul, ami egyrészt rettentő furcsa az előzőek tekintetében, másrészt pedig kifejezetten tisztelendő is egyben. Mondom az utóbbit azért, mert ezzel Bill Tench (Holt McCallany) és Dr. Wendy Carr (Anna Torv), a két másik szereplő kerül előtérbe, kap nagyobb figyelmet, aminek én roppantul örültem. Ezáltal tüzetesebben megismerhetjük a személyüket, a családi hátterüket (vagy annak hiányát), a mozgatórugóikat vagy szokásaikat, ezzel pedig sokkal közelebbinek érezhetjük a hozzájuk fűződő kapcsolatokat, valamint megértjük a bizonyos esetekben hozott döntéseiket - és ennél többet nem is kérhetnénk.

Hirdetés

A másik lényegesebb változtatás az előző etaphoz képest maga a történet íve, illetve ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor a történetek íve. Az első szezonban megszokott viselkedésminták alapján különböző profilokat kreáló főszál mellett számtalan másik is helyet kapott, amelyek egyfelől magukban hordozzák a lehetőséget, hogy sokkal érdekesebbnek bizonyulnak annál, másfelől viszont valamicskét gyengítik is azt. Már nem annyira a pszichopaták és a sorozatgyilkosok kihallgatására fókuszál a sorozat, hanem sokkal inkább a karakterek hátterére, drámáira és problémáira, valamint az "egyszerűbb" krimis ügyekre (pl. az atlantai gyermekgyilkosságok). Ez a Mindhunter második évadának egyik (ha nem a leginkább) szemet szúró eleme. Ezzel sokkalta egyszerűbbre, másként fogalmazva érthetőbbre vették az egésznek a közlését, ami az első felvonás fényében (ahol ugye minden apró kis részéletre, karakterre, megszólalásra, szakzsargonra figyelnünk kellett, ha tisztában akartunk lenni a sztorival) kisebb visszalépésnek is tekinthető - viszont még ezzel a váltással is remekül működik a széria. Megújult, újjal próbálkozott, kísérletezett, ami sokaknak nem fog tetszeni, de legalább annyi nézőnek igen.

És annak ellenére, hogy az utolsó három epizód csak és kizárólag az atlantai gyermekgyilkosságokra fókuszál (és hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez valamilyen szinten nem szemet szúró), mégis rendkívüli módon működik. A valós és a fiktív anyagok, történések, valamint karakterek összemosása talán sosem volt ennyire magával ragadó, és azzal szemben, hogy az évad teljes egészét tekintve megjegyzendő, hogy kissé fókuszálatlan, egy felettébb drámai végkifejletben csúcsosodik ki. Nincsen felesleges hatásvadászat, belemagyarázás, sőt még a katarzist is azzal éri, hogy nem akar katarzist elérni. Nagy rizikó volt egy ilyen véget meglépni, ami csak több kérdést tesz fel, mint amennyit megválaszol, viszont a maga melankolikus, profán, úgyszólván hiányos módján válik egyedivé és hihetetlenül hatásossá.

Hirdetés

Enyhe rassz, illetve női kérdés is szerepet kapott a második szezonban, melyek eléggé klisésre sikeredtek, viszont jó pont, hogy ezeket nem tolják nagy bőszen az arcunkba - ha nem akarunk, nem foglalkozunk vele, ezek nélkül is teljesen élvezhető. A szőrszálhasogatók persze kiélhetik legféltettebb vágyaikat, de sok értelme nem nagyon lesz a nagy egészt illetően. Viszont mindezzel ellentétben kétséget kizáróan az évad csúcspontja Charles Manson interjúja, ami kapcsán sejtettük, hogy felejthetetlen lesz, de a készítők még ezt is tudták fokozni. Rendkívüli, már-már zsigeri, ahogy Manson beszél, ahogy részletekbe menően reprodukálni tudták a valódi rohadékot, főleg Quentin Tarantino legutóbbi filmje, a Volt egyszer egy… Hollywood kapcsán. Megjegyzendő, hogy mind a filmben, mind pedig a sorozatban ugyanaz a színész, Damon Herriman játssza el Mansont közel zseniálisan. És mivel Tarantino filmjében az idealizált karakter mindössze másodhegedűs, így a sorozat egyfajta kiegészítésként is tud szolgálni az érdeklődőknek.

A Mindhunter második évada ahhoz képest, hogy kissé szembement az első szezonban lefektetett alapokkal, közel kifogástalanra sikerült. Ugyanaz elmondható erre is, mint az előzőre, hogy csak egy bizonyos réteg fog rajta ténylegesen "szórakozni", mert azért valóban a játékidő nagy része csak beszélgetésekből áll. Ám ha ez nem zavar minket, vevők vagyunk rá, hogy saját magunk képzeljük a borzalmat (mert azért többször bizonyítottuk már, hogy a néző fejében bármi lejátszódhat bárhogyan), és persze ezeket be is veszi a gyomrunk, akkor egy kellőképpen borzongató kilenc órában lehet részünk, amire akár még egyszer befizetünk. Igencsak hiányzott már az ilyen sorozat, és reméljük, tudják ezt még fokozni is.

Évadkritika: Mindhunter - 2. évad

Kinek ajánljuk
  • Az első évad rajongóinak
  • Akik szeretik a bőr alá kúszós sorozatokat
  • Akiket nem zavarnak a hosszú dialógusok
  • Akik tüzetesebben meg akarták ismerni az első szezon karaktereit
Kinek nem
  • Akik valami pörgős sorozatra vágynak
  • Akik szeretik látni is a dolgokat, nem csak hallani
  • Atlantai kisgyermekeknek és szüleiknek
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.