A show jellegéből adódóan szó szerint "Messiásként" vártam Mike Flanagan legújabb Netflix-szériáját, a Midnight Mass-t, vagyis a Mise éjfélkort. Flanagan számomra a modern kori horror egyik kiemelkedő alakja, bármilyen újdonságra tőle érdemes odafigyelnünk. Mesteri mód keveri a drámát a horrorral, a céltalan vérfürdő helyett pedig inkább a legmélyebb érzelmeinkkel játszadozva hozza ránk a frászt kidolgozott, komplex karaktereinek szemén át. Lássuk hát, hogy a Hill-ház és a Bly-udvarház szelleme után a Crockett-sziget lakóinak sikerült-e ránk hasonló hatással lenniük.
A történet szerint a picivel több, mint száz fős Crockett-sziget mélyen vallásos, katolikus közösségének élete - habár eleinte csak elhanyagolható mértékben ugyan - felborul, amikor is két váratlan vendéget is köszönhetnek soraikban. Egyikőjük a négy év börtön után frissen szabadult Riley Flynn, aki egykoron ittas állapotban ült a volán mögé, amely végül utasa, egy fiatal lány életébe került. Rileyt azóta gyötri a bűntudat és az istenfélő közösség is eléggé felemás módon fogadja a hazaérkező férfit - beleértve saját családját is. A másik egy rejtélyes idegen, egy bizonyos Paul atya, aki a falu aggastyán papját jött helyettesíteni, amíg a zarándokútján lebetegedett Monsignor Pruitt a szárazföldön fel nem épül. Kezdetben nincs is más probléma, betekintést nyerhetünk a közösség tagjainak mindennapjaiba és velük együtt részt veszünk számtalan misén Paul atya levezénylésében. Csakhogy rövidesen megkezdődnek a furcsaságok, tömegesen tűnnek fel halott macskák a vízparton és a közösség egyes tagjai is isteni csodákkal felérő pillanatokat tapasztalnak meg.
A cselekményről viszont, spoilermentes írás révén, elöljáróban legyen elég ennyi. Kezdem a Flanagan-sorozatok rajongói (vagy épp utálói) számára talán a legfontosabbal: ez a legkevésbé "horrorműve" az író-rendezőnek. A készítő régóta dédelgetett szenvedély projektje volt a Mise éjfélkor koncepciója, melyet eredetileg könyvként, később filmként képzelt el, ám végül sorozatként valósította meg (szemfülesek egy-egy ráutaló easter egget is felfedezhettek a Hush-ban vagy a Gerald's Game-ben). A Hill-ház szelleme kapcsán érte pár kritika a sorozatot, hogy nem elég félelmetes és inkább dráma, mint horror - ez a felvetés pedig a Bly-udvarház kapcsán még inkább indokolttá és erősebbé vált. Viszont mindkét előző műve sokkalta félelmetesebb és bőr alá kúszó, mint a Midnight Mass - legalábbis hagyományos értelembe véve. A Mise éjfélkor ijesztő jellege inkább a megrögzött vallási fanatacizmusból ered, miszerint meddig is hajlandók elmenni néhányan a hitükért. Nyugalom, szó sincs okkultizmusról vagy szektákról, a show 80-90%-ában igyekszik a realitás talaján maradni, de akit abszolút hidegen hagy vagy egyenesen taszít a vallásos téma központi, meghatározó jelenléte, az inkább el se kezdje Flanagan legújabb művét.
Flanagan egyébként ismét egy roppantul igényes sorozatot hozott tető alá: a vallásos, izolált szigeten játszódó történet világa szerintem már az első tíz percben beszippant, több kisebb helyszínt is megismerünk, valamint betekintést nyerhetünk a sziget múltjába is néhány karakter monológján (he-he, erről még később...) keresztül. A sorozat gyönyörűen fényképezett, a hangok és a zenék is remekek - eskü nemcsak gospeleket fogtok hallani, ha próbát tesztek vele - szóval a Crockett-sziget világának tényleg sikerül megelevenednie a vásznon. Ez pedig kulcsfontosságú tényező lehetett, ugyanis, nos...
Ha a Hill-ház szelleme teljesen karaktervezérelt cselekménnyel bírt, a Bly-udvarház pedig egyszerre zsonglőrködött a karakter- és rejtély fókuszú építkezésével, akkor itt bizony alaposan a rejtély faktor dominál, ami a történések előrehaladtát illeti. Kerülöm már egy ideje a forró kását, de sajnos most érkezett el a kritika kevésbé pozitív része: írás terén szerintem Flanagan három sorozata közül ez teljesít a leggyengébben. Túl sok karakterrel próbál játszadozni Flanagan, akik közül a legtöbbjük csupán csak "pszeudó-mélységet" kap: látjuk, hogy van itt valami a felszín alatt némelyiküknél, ám a java részük eléggé passzív szereplő. A képernyőn eltöltött idejükkel sem sikerült megfelelő egyensúlyt találni, a főszereplő Riley öccse például az első rész után szinte teljesen kispadra lett ültetve, ami a sorozat fináléját tekintve eléggé megkérdőjelezhető döntés így retrospektív vizsgálódva. A legtöbb karakterrel, és ez pedig talán a legnagyobb probléma, kifejezetten nehéz vagy teljesen kizárt azonosulni a kellő kidolgozottságuk hiányában. Marad tehát a rejtélyfaktor, ami végig nézeti velünk a showt, ám abban nincs 7 epizódra elegendő alapanyag. Érződik na, hogy könyvre vagy filmre álmodta ezt meg eredetileg Flanagan: a cselekmény sokszor vánszorog vagy ismétli magát, a nagy-nagy revelációk (egyszerűen muszáj voltam ezt a szót használni) pedig addigra már nem ütnek és ülnek annyira. Ó, és persze van itt még valami...
Mind a Hill-ház, mind a Bly-udvarház mesterien bánt egy-egy megfelelő karakterpillanat felépítésével vagy egy-egy meghatározó monológ elsütésével. Nellie "konfettis" epilógusát például a mai napig nem tudom úgy megnézni, hogy ne vágjanak hagymát a háttérben. A Mise éjfélkor kapcsán viszont, hát, gyakorlatilag "mémelhető" szinten tolják túl a monologizálást. Olyan karakterekről és olyan helyzetekben hallhatunk öt vagy akár tíz perces monológokat is, akiktől teljesen karakteridegen prédikálásnak tűnhet. Nyilván a Paul atyánál erről szó sincs (Hamish Linklater egyébként elképesztő, mennyire a hátán cipeli az egész sorozatot, lenyűgöző alakítást tol a fickó), de amikor már szó szerint MINDENKI az élet értelmét megfejlő, spirituális monológokat vág hozzánk ugyanazon epizódon belül sokadjára, ott bizony kilóg a lóláb. Érződik, hogy nem a karakter őszinte szavai ezek, hanem inkább Flanagan flexel az intellektualitásával. Ne értsetek félre, kifejezetten jók és elgondolkodtatók ezek a megnyilvánulások önmagukban, a papírra leírva (legalábbis többségükben), de a kontextust figyelembe véve sokszor inkább röhejesnek hatottak.
Az előző két, tartalmasabb bekezdés nálam sajnos elérte azt a hatást, hogy nehézkesen, már-már kínlódva, majd' egy hét alatt fejeztem be ezt a hét epizódot. Az utolsó két részre egyébként alaposan beindul a cselekmény, amely viszont ott már olyan irányokat vesz, amit én már kifejezetten "soknak" éreztem. Sőt, túlzottan "hollywoodinak" egyes pillanataiban. Az értékelés kapcsán is nehéz helyzetben vagyok: őrlődöm a "Kifejezetten jó" plecsni között, hiszen egyébként egy igényes, sokszor tényleg mind stílusában, mind tartalmában gyönyörű szériáról van szó, viszont a kezem mégis a "Tisztes középszer" felé húz, annyira kiragad az élményből a számtalan üres, érdektelen karakter, a fókuszálatlan és vánszorgó cselekmény, no meg persze a percenként érkező "prédikáció" a monológok formájában.
Mivel utóbbi számomra túlzottan rányomta a bélyegét az átfogó élményemre, valamint elfogult Flanagan-fanboynak sem akarok tűnni, így végül a gyengébb értékelés mellett döntöttem. De igazából abszolút látom azt is, hogy a külföldi sajtó képviselői miért zabálták úgy fel, mint a Crockett-sziget lakói a templomi ostyát.
