Gareth Edwards 2014-es Godzillájával indult útjára a Legendary stúdió Monsterverse-e (magyarul Szönyverzuma), amely minden negatív kritika és vélemény ellenére csak eljutott közel 2 milliárd dollárnyi bevételig világszerte. Még a 2021-es Godzilla Kong ellen is - amely nemhogy a covid-járvány kellős közepén jött ki, de az HBO Maxon is elérhetővé vált a premier napján - majdnem fél milliárd dollárt termelt. Vagyis nyilvánvaló, hogy a szörnyzúzda iránti étvágy megvan az emberekben.
Nem csoda, hogy az Apple is látott fantáziát ebben a világban, amivel egyértelműen egy új, szélesebb közönség felé szerettek volna nyitni. Azok felé, akik egy hétköznapibb, blockbuster-szerű popcornsorozatra vágynak inkább, és akik vevők erre a szörnyes témára. Lássuk, mire ment a stúdió ezen próbálkozása, a napokban véget ért Monarch: A szörnyek hagyatéka, ezúttal főleg emberekkel a középpontban. Spoiler: nem sokra.
A duplarészes nyitányról írtam már korábban, amelyben még pozitív voltam az egésszel kapcsolatban, hiszen egy meglepően érdekes, figyelemfelkeltő kezdést kaptunk. Mint az gyorsan kiderült, több idősíkon, és globális mértékben tálalják elénk a történetet. A Monarch egyszerre játszódik az 1950-es években, közelebb a Jordan Vogt-Roberts-féle Kong: Koponya-sziget eseményeihez, és a sokkal közelebbi múltban, egy évvel Edwards 2014-es Godzillája után, miközben azt meséli el, hogyan is jött létre a címszereplő titkos világszervezet, akik a szörnyekkel foglalkoznak.
Azt a sebességet és váltakozást az idősíkok, illetve cselekményszálak között, amit az első két részben is láthattunk, az évad végéig megtartja a sorozat. Van, hogy részeken belül többször ugrálunk oda-vissza az időben, miközben egyik kontinensről a másikra kerülnek a karakterek más-más okokból. Ez ad egyfajta globális érzetet az egésznek, hogy itt tényleg valami nagyról és világrengető dologról van szó. Ugyanakkor sokszor eltolódnak az arányok a rossz irányba. Olyan szálakra kerül hangsúly, ami teljesen időhúzásnak érződik már a kezdettől fogva, miközben a fontosnak vélt szállal vagy karakterekkel nem foglalkozunk, és háttérbe kerülnek.
Sőt, egy idő után azt kezdi észrevenni a néző, hogy hiába pörögnek az események, ez az egész "formula" a világon átívelő narratívával csak egy nagy blöff. Blöff, hogy azt leplezze, hogy egyébként maga a Monarch megalakulása mennyire nem tartogat semmi izgalmat, semmi meglepőt. Amit csavarnak szántak a készítők, azokat egy kicsit is tapasztaltabb néző azonnal felismeri, így amikor jön a tényleges felfedés, akkor nincs meg a katarzis; a sztori a sok ugrálás ellenére nagyon hullámzó fordulatszámon pörög, olykor teljes érdektelenségbe fulladva. Amikor pedig nagy néha felbukkannak a szörnyek, akkor amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan el is mennek, és a pulzusszámunknak ideje sincs megnőnie.
Rettentő keveset szerepelnek a lények, aminek nem kéne gondnak, meglepőnek lennie. A sorozat címe, valamint a történet ugyanis rengetegszer tudatja velünk, hogy ez itt most az emberekről és a szervezetről szól, nem a titánokról. Viszont akkor kellett volna egy ötletesebb történet a Monarch megalakulására, ami elmaradt, vagy jó karakterek, amik a kezdeti bizakodás ellenére végül sajnos szintén elmaradtak. A szereplők többsége nagyon egydimenziósra és vékonyra sikeredett, némelyikük pedig egyenesen idegesítővé vált a részek előrehaladtával. Néhol ugyan igyekeztek szerelmi szállal, családi drámával, árulással vagy egyéb módokon mélységet adni nekik, de sehol sem működtek ezek igazán.
Kurt és Wyatt Russell - akik ugyanazt a karaktert, Lee Shawt alakítják két különböző idősíkon - ugyan mindent megtesznek, hogy emeljék a színvonalat, amit többnyire meg is tesznek karizmájukkal, jelenlétükkel, de a készítők fájóan rosszul kezelik olykor a karakterüket. Van, hogy részekre elfelejtjük egyiket/másikat, és egy pillanat sem jut nekik, hogy aztán egy későbbi epizódban úgy térjenek vissza, mintha el sem tűntek volna. Talán az Anna Sawai alakította Cate Randa az egyetlen figura, akiből sikerült kihozni a maximumot. A színésznő teljesen jól hozta a PTSD-ben szenvedő, apja után kutató törékeny tanárnőt, akin látszódik is a karakterfejlődés a 10 rész során.
A látványra viszont legalább az esetek többségében nem lehet panasz. Néhány jelenetnél persze kilóg a CGI, és azért mindig érezni, hol próbált meg spórolni az Apple, de az igazán nagyszabású jeleneteknél láthatóan nem sajnálták a pénzt, és abszolút hiteles (ebben a világban persze), monumentális az, amit látunk. Tényleg kár, hogy olyan keveset kaptunk az ilyen pillanatokból, ahogyan a világépítés is elég hamar elhalt. Az első részekben még több érdekes, ötletes bepillantást engedtek nekünk a készítők a pusztítás utáni világba, ahol az emberek megpróbálnak beletörődni, és alkalmazkodni a szörnyek létezéséhez. De ezek is aztán szépen lassan elmaradtak, és semmi kreatívat nem kapunk a továbbiakban.
A vége alapján egyébként akár még folytathatják is a sorozatot, de befejezésnek is beillik az, amit láttunk. Erről gondolom majd hamarosan dönt az Apple, hogy mi legyen a széria sorsa. Az viszont tuti, hogy én itt köszöntem szépen, de kiszálltam a Monarchból. Semmi érdekes, semmi motiváció, semmi olyan húzóerő nem jött be a végére sem, ami itt tartana. Egy teljesen felejthető, átlagos sorozat, ami nem okoz kárt, ha megnézed. Sőt, biztos vagyok benne, hogy többen fogják megtalálni benne a kikapcsolódást, mint akik velem értenek majd egyet, mert mindezek ellenére is ott van a Szörnyverzum címeinek élén. De egy ilyen sorozatdömping korszakban, amikor annyi jobb sorozatot lehetne nézni, a középszer nálam már régen kevés.
