Filmklasszikus: Karácsonyi lidércnyomás

|

Karácsony apropójából vegyük górcső alá minden idők egyik legegyedibb hangulatú ünnepi meséjét.

A karácsony hangulatát megcélzó alkotások nagyon könnyen a popkulturális vérkeringés részévé válhatnak, ennek pedig nagyon egyszerű oka van: az embert az ünnepek közeledtével olyan ingerek érik folyton folyvást, amelyek béklyóiból nehezen szabadul. Mindenki másként viselkedik a Karácsony közeledtével. Van, akinek a szíve melegséggel töltődik fel és éli minden egyes pillanatát az ünnepnek. Van olyan, aki stresszel reagál és a karácsonyi vásárlástól kezdve a túlzott szeretet-áradaton keresztül egészen a giccses filmekig/zenékig mindent a pokolba kíván és legszívesebben már túl lenne az egészen.  Két típus, kétféle filmet igényel. Az első típus nyilván majd újranézi az amúgy kiváló Igazából szerelmet (amiben az a szép, hogy magában hordozza ezt a két típust és képes megcélozni a legcinikusabb barmot is), a középső típus a szirupot olyan alkotásokkal próbálja ellensúlyozni, mint például a Die Hard, a Szörnyecskék, vagy a szintén klasszikusnak titulált Tapló télapó. Vagy épp előveszi a Karácsonyi lidércnyomást. Mert miért is ne tenné? Hiszen vannak benne szörnyek, vámpírok, a főszereplő egy csontváz, maga a megvalósítás ínycsiklandóan gótikus, horror-rajongóknak nyaldossák mind a tíz ujjukat a látottak után. És igen, van benne karácsony, de szirupnak és kényszeredett "szeressük-egymást-gyerekek"-hangulatnak nyoma nincs és mégis, mégiscsak mond valami fontosat a karácsonyról.

Hirdetés

A Selick és Burton nevével fémjelzett film valamikor 1982-re eredeztethető, amikor is a fiatal és túlcsorduló fantáziával rendelkező Tim Burton egy cirka három oldalas versike formájában papírra vetette az akkor még csíraként magának teljes értékű életet követelő ötletet. A rendező eredetileg egy fél órás, ún. "television special"-ként képzelte el és narrátorként kedvenc színészei egyikét, Vincent Price-t vizionálta. Miután ezen vágyálmai dugába dőltek a stúdió ijedelme miatt (szerintük - teljesen jogosan - túl ijesztő lett volna gyerekek számára), a különc alkotó elhagyta a Disney-t, és csak azután nézett vissza legközelebb a Lidércnyomáshoz, amikor már túl volt az olyan financiális/kritikai sikereken, mint a Beetlejuice, vagy épp a Batman. A projekt jogai azonban - függetlenül attól, hogy Burton otthagyta Disney-éket - maradtak a stúdiónál. Épp kapóra jöttek az évek óta fiókban sínylődő vázlatok és forgatókönyv, mivel a Roger nyúl a pácban frenetikus sikere után egy hasonló kvalitású alkotást szerettek volna magukénak tudni. Hogy, hogy nem a Karácsonyi lidércnyomásra esett a választásuk, mely a rendező harmadik karácsonykor játszódó filmjévé vált. A rendezést animátor kollégájára/barátjára, Henry Selickre bízta, a film törzsét képező zenei aspektussal pedig az azóta állandó munkatárssá minősülő Danny Elfmant kereste meg, hogy kezdjen vele valamit. Elfman szíves örömest rá is bólintott a dologra, mondván, hogy egyébként is sok közös vonást vélt felfedezni önmagában és a film főszereplőjében, Jack Skellingtonban. Végül aztán nemhogy ő szerezte a zenét, de még a főhős énekhangját is maga kölcsönözte - tegyük hozzá: kifejezetten jól tette.

Egyértelmű tehát, hogy a Karácsonyi lidércnyomás bár Henry Selick rendezői filmográfiáját gazdagítja (ő azóta elkészítette a szintén remekbeszabott Coraline-t), minden ízében érződik rajta Burton alkotásainak hangulatvilága. A látvány kellemesen gótikus hangulatot áraszt, az animációk konzekvensen megidézik a klasszikusokat, és a horror ugyan alapvető adalék, mégsem esik át a ló túlsó oldalára; mindig csak annyira veti be a zsánerre jellemző elemeket, amennyire kényelmes a nézőnek. A horror itt nem a félelemkeltés oltárán áldoz, hanem arra hivatott, hogy általa felsorakozzon egy csapatnyi szeretnivaló különc, akik ugyan külsőre ijesztőnek hatnak, első ránézésre nem biztos, hogy szívesen társalognánk velük, de egyébként a szívük a helyén van. Skellington például nem vágyik másra, csak egy kis változásra és arra, hogy megértsék, ő többre hivatott, színtiszta ijesztgetésnél. Ennek demonstrálására épp kapóra jön neki Karácsony városa. Bizonyos szempontból ez a film találó allegória arra vonatkozólag, hogy a Karácsony ünnepe nem csak a külsőségekben, a szépségben és a cirádás giccsben rejlik, hanem a szívünkben. Már ha az olvasó megenged egy ilyen szemérmetlen okoskodást és bölcselkedést. Hiszen ezek a fickók, akik Halloween városában tengődnek és életüket az ijesztgetésnek és félelemkeltésnek szentelik, ugyanolyan gyermeki lelkesedéssel vetik bele magukat a karácsonyi készülődésbe. Ugyanolyan elánnal próbálják megteremteni maguk körül az ünnepi hangulatot és igyekeznek reprodukálni a Jack által leírt varázst. Igaz ugyan, hogy mindezt a lehető legnagyobb sikertelenséggel teszik, mert épp a lényeget nem értik, hogy hát ennek az egésznek a lényege belülről fakad, de végül azért csak győz a JÓ. Ha kudarcot is vallottak az ünnep konkrét átültetésében, azért egy pici varázst csak magukénak tudhatnak: a szeretet folyamata megkezdődött és visszafordíthatatlan - a hidegrázós kisváros lakói helyet engedtek maguknak szívükben a szeretetnek. Nyálas? Így leírva: talán. Megnézve a filmet: semmiképpen. Legnagyobb bája éppen ebben rejlik, úgy beszél a szeretet ünnepéről, hogy közben nem fulladunk meg a cukormáztól, nem leszünk rosszul. A másik pedig, hogy bebizonyítja, lehet úgy is ünnepelni ezt az ünnepet, hogy nem illeszkedünk bele a társadalmi normákba, hanem csak úgy a magunk módján adjuk át magunkat a dolgoknak.

Meg aztán tulajdonképpen értelmezése válogatja az egészet: ha akarom, egy huncut kis horrormese, ami anti-karácsonyi filmként funkcionál és amivel jól odavághatunk az ünnepi szépelgésnek. Így vagy úgy, a film hatása kérlelhetetlenül belénk marja magát és legyünk akár cinikusak vagy lágyszívűek, megtaláljuk számításainkat a képsorokban. Mert ki akarna ellenállni az olyan képsoroknak, amelyek old-school stop-motion technikával vannak megoldva? Selick és Burton egy olyan világot alkotott, mely abszolút egyedi és eredeti, már csak a megvalósítást figyelembe véve is. Minden képkockát illetően a kézművesség ténye az, ami még inkább elemeli az egész filmet a középszerből, amivel amúgy sincs még csak köszönőviszonyban sem. A fantázia, amely csak úgy sugárzik a filmből, bárkire ihletetten hathat. Nem nehéz felfedezni a szakavatottaknak a Ray Harryhausen teremtményeivel vonható párhuzamokat, a mester hatásának keze nyoma ott van az egész játékidő alatt. A Karácsonyi lidércnyomás mindezen felül egy eszméletlenül szórakoztató mese parádés zenés betétekkel, mely betétek egyrészt kiteszik a film nagy hányadát, másrészt pedig képesek belemászni az ember fülébe és jól ottmaradni még pár napra. Disney-mennyiségű zenével van dolgunk, csak épp itt nem mindegyik annyira korrekt politikailag. Egyik dalban például arról énekel három kis csirkefogó, hogy miként rabolják el a Mikulást, hogy aztán eladják a város igazi rémének, Ugi Buginak (aki a woodoo-mágiával hetvenkedő gonosztevők sorát gazdagító zsákba varrott, nyüzsgő rovarok alkotta fizikumú figura). A nyitódalban pedig a Halloweenról énekelnek.

Már maga a kontraszt is, hogy szembeállítják a két közismert ünnepet, önmagában szórakoztatónak és eredetinek bizonyul: egyik oldalon ugye ott van az, hogy szeretet és boldogság, míg a másik a szörnyekre, kitaszítottakra és ijedelmekre koncentrál. A kettő párosítása csakis egy olyan különc alkotó fejéből pattanhat ki, mint Burton. Ahogy a megvalósítás is rá vall: Halloween lakóival való szimpatizálás eszünkbe juttatja az olyan különcök piedesztálra való emelését, mint Ollókezű Edward. Empátia a különcökkel. Hát mi ez, ha nem a Karácsony igaz lényege? Mit is lehetne még mondani? Nincs másfél órás se a film, így aki eddig nem látta és félt rászánni az időt, úgy ne legyen rest tovább halogatni a dolgot. Nem hosszú a játékidő, nem fog fájni, ha nem is nevezhető hagyományos karácsonyi darabnak, az értékek abszolút helyén vannak, még ha picit ferdítve is. Ha pedig filmrajongó vagy és úgy nem láttad eddig, akkor meg pláne itt az idő. Tégy magadnak egy szívességet, indítsd el a filmet, dőlj hátra és élvezd ezt a furcsa, szürreális és veszettül mulattató alkotást. Meglátod, ad egyfajta alaphangulatot a Szentestéhez.

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.