Hirdetés

Die Hard: Mert az élet még mindig drága

|

Nem, nem váltottunk profilt és tértünk át a gazdasági és közéleti kérdésekre, csupán annyi történt, hogy minden idők legjobb filmjének 30 éves évfordulója kapcsán felelevenítettük John McClane-t és híres atlétatrikóját.

Ha csak meghalljuk a kiégett zsaru kifejezést mindenkinek egyvalaki ugrik be: John McClane Bruce Willis hamisítatlan simlis mosolyával és egysorosaival. Pedig a csillagok szerencsés együttállása kellett ahhoz, hogy az akkoriban még sorozatsztárként tündöklő Willis a New York-i zsaru karakterével a filmvilág halhatatlanjai közé emelkedjen, és ott tartsa mind a mai napig. A legendás első rész olyan szorosan kapcsolódik a filmvilág karácsonyához, mint a filmbéli rendőrök kezéhez a fánk, így az ünnepek alkalmával nosztalgiázzunk egy kicsit, hogy hogyan lett a véres atlétatrikó a coolság szinonimája. 

Hirdetés

Die Hard - Drágán Add az életed! (1988)

A 80'-as évek második felére kezdett kifulladni az akciófilm műfaja. Clint Eastwood Piszkos Harry-je menthetetlenül elfáradt a végére, John Rambo harmadik kalandját pedig sem a kritika, sem pedig a közönség nem kajálta (nem csoda, hogy húsz évet kellett várni egy 4. részre). Talán csak Schwarzenegger mondhatta el magáról, hogy a filmjeire nem untak rá, hiszen mind az 1985-ös Kommandó, mind az 1987-es Ragadozó tesztoszterontól túlfűtött akciói az akciósztár filmográfiájának az ékkövei. Utóbbit az a John McTiernan rendezte, aki egy évre rá a Die Hard-ot is, amit eredetileg a Kommandó folytatásának szánt Schwarzeneggerrel a főszerepben, azonban az Osztrák Tölgy nem mutatott érdeklődést a film iránt. Ez egyrészt a sztori alapos átírásával járt, amihez Roderick Thorpe 1966-os regénye, a Nothing Last Forever szolgáltatta az alapot (Bizony! a Die Hard eredetileg könyvadaptáció). Abban egy nyugdíjas rendőr szorul egy toronyházba, hogy megmentse a lányát a terroristáktól.

Másrészt egy új akcióhős megszületésével is járt, amiben közrejátszottak, az akkor a műfajban beálló változások is, valamint a főszereplő megtalálása. A Schwarzenegger-féle sebezhetetlen szteroidhuszárokra kezdtek ráunni, pontosabban sebezhetetlenségükkel egyre távolabb kerültek a közönség ízlésétől. Ennek első jelentősebb állomása volt Richard Donner klasszikusa, az 1987-es Halálos fegyver, majd egy évre rá következett McTiernan Die Hardja. Pedig eljutni a már ismert végkifejletig nem volt egyszerű, hiszen a már említett forgatókönyv átírása mellett az ideális főszereplőt is meg kellett találni. A szerepet Thorpe regényének egy másik adaptációjában, az 1968-as A detektívben már Frank Sinatra eljátszotta (ott még Joe Leland néven), és az akkori szerződésében foglaltak szerint a szerepet neki kellett először felajánlani, de értelemszerűen a 70-es éveit taposó Sinatra visszamondta. Schwarzenegger visszalépése után szóba került még többek között Sylvester Stallone, Nick Nolte vagy a sokáig a legesélyesebbnek tartott Richard Gere. Végül az akkoriban A simlis és a szende című sorozattal nagy sikert arató Bruce Willis lett a befutó, aki a producerek kezdeti mérlegelése szerint akkora nagy kockázatot jelentett - lévén féltek, hogy a sorozat alapján a közönség túl könnyednek vélheti a filmet - hogy a poszterekre csak a központi cselekmény helyszínéül szolgáló Nakatomi tornyot rakták (ami nem mellesleg a filmet gyártó 20th Century Fox székháza). A 28 millió dollárba kerülő film (amiből 5 Willis gázsija volt, mert hajlandó volt elvállalni a szerepet) az első hétvégéjén hazájában hozott hetet - majd még több mint 70-et, ami Willist egy csapásra a sztárok közé emelte.

Hirdetés

Ebben a sikerben egyrészt pont Willis párosítása játszott közre John McClane figurájával. Ő már nem a megszokott visszavonulni készülő, harcedzett veterán, akit valamilyen formában utolér a múltja (lásd: Rambo, Kommandó), hanem az "alkalmatlan ember, az alkalmatlan helyen és időben", aki mindig képes felülemelkedni az adott problémán, mivel tudja, ha ő nem teszi meg, akkor senki más sem. Mindezek tetejében nagyon is esendő, a film végére egy valóságos testi roncs, akinek még járni is nehezére esik (ami nem csoda, miután pár perccel korábban üvegszilánkokat szedett ki a talpából, majd több emeletet bungie jumpingolt egy tűzoltó csörlővel), ezzel is szakítva azokkal a hagyományokkal, hogy a hős nem ér rá vérezni, hanem nagyon is sebezhető. Ugyanakkor folyamatosan ontja magából a cinikus egysorosokat, ami miatt a néző számára még inkább megkedvelhetővé válik.

Alap tézis, hogy a hős annyit ér, amennyit a gonosztevő, és ennek a Die Hard szintén ékes bizonyítéka, mivel az antagonista terén is szakított az addig bejáratott sablonokkal. Ha megnézzük a műfaj korábbi főgonoszait, akkor azok általában kimerültek annyiban, hogy a főhős egy hadsereg leigázása után vele némileg nehezebben bánt el, és nem ruházták fel a forgatókönyvírók komolyabb motivációkkal. Hans Gruber viszont a műfaj egyik megkerülhetetlen alakja, amiben közrejátszik Alan Rickman fantasztikus játéka is. Rickman - Willishez hasonlóan - szintén a tv-képernyő felől jött (csak ő a szigetországból), és a brit színésznek ez volt az első mozis szerepe. Gruber figurája egy kifinomult, művelt és ravasz vezér, aki a történet során szépen lassan fedi fel a lapjait, ezzel nemcsak a főhősnek, hanem a nézőnek is okot szolgáltatva a meglepetésre (az egyik legjobb példa, amikor összefutva McClane-nel szökött túsznak adja ki magát). A neves Shakespeare színész pedig hibátlanul oldja meg a feladatát, és ezzel nemcsak tökéletes ellentéte a főhősnek, hanem meghatározója a későbbi gonoszoknak is, akit rengetegszer próbáltak lemásolni. Sőt, maga Rickman is némileg beskatulyázódott a szerepkörbe, utána sorra kínálták fel neki a negatív szerepeket (a legjelentősebb ezek közül Nottingham hercege volt a Robin Hood - A tolvajok fejedelmében), amitől a színész némileg besokallt és ebből kifolyólag nem nagyon akarta elvállalni kezdetben a Harry Potter-széria Piton professzorát, azonban J.K. Rowling-nak - mindannyiunk szerencséjére - sikerült meggyőznie, többek között azzal, hogy kiváltságosként beavatta Rickmant a karakter történetébe.

Hirdetés

De a film nem csak szereplői miatt felejthetetlen (habár rendkívül szórakoztatóan állítják be inkompetens idiótáknak a rendőrséget, valamint az FBI-t) és vált a mozitörténelem egyik megkerülhetetlen égkövévé. McTiernan az akciókban - hogy egy pár évvel későbbi másik klasszikust idézzünk - nem spórolt semmin. Mert itt törnek a csontok, fröccsen a vér és kenődik az agyvelő (Ó, azok a gyönyörűséges 80-as évek!), hogy a csodás robbanásokról ne is beszéljünk. Mire McClane átverekszi magát a terroristákon, hogy megmentse némileg eltávolodott,  mégis hőn szeretett nejét Hollyt, a film harmadik szereplőjeként funkcionáló Nakatomi Torony (mivel a filmet gyártó Fox Stúdió akkor épülő székháza volt a félkész emeletek abszolút valódiak voltak) legalább annyira leamortizálódik a végére, mint maga McClane, sűrű "Fuck!"-ok közepette. Viszont az első rész elmaradhatatlan sikerében közrejátszott a klausztrofób környezet is, amit a folytatások szép fokozatosan elhagytak és az, ami a közkedvelt zsarut megszerettette a közönséggel. McClane ugyanis pont ettől a szorult helyzettől válik azzá, ami. Akinek nincs hová menekülnie, csak a saját kitartása és leleményessége tartja életben, és ez a kényszer teszi őt igazi hőssé. 

Értékelés: 100%

Die Hard - Még drágább az életed (1990)

A nagy sikerre való tekintettel természetesen elkerülhetetlenné vált a folytatás, ami bizonyos tekintetben a mintapéldánya lehetne a nagyobbat, drágábbat receptnek, de ez csak részben igaz. A második rész sok szempontból az első rész pepitában, csak az első rész zárt terét (toronyház) egy nagyobbra cserélték (repülőtér), de ettől függetlenül John McClane másodszor lép "ugyanabba a szarba". Most is felesége miatt kerül zűrbe, hiszen a nő elé siet a reptérre, amit azonban terroristák foglalnak el, hogy kiszabadítsanak egy tábornokot. Persze ők sem számolnak a New York-i zsaruval.

Hirdetés

A készítők érezhetően igyekeztek rákontrázni az első fejezetre, ez viszont csak részben sikerült. A második rész rendezését John McTiernan nem tudta elvállalni, mivel inkább egy másik klasszikus dirigálásával (Vadászat a Vörös Októberre) volt elfoglalva. A helyére kerülő Renny Harlin (Ford Farlaine Kalandjai, Cliffhanger - Függő játszma) korrekt helyettesnek bizonyult, aki ügyesen szem előtt tartotta az első rész látványos és brutális akcióit, és fokozta tovább azokat. McClane karaktere az önismétlés ellenére is szórakoztató és szerethető, lévén többek között ő maga is felhívja a néző figyelmét az előző résszel hasonló helyzetre, de mindezt a tőle elvárható cinikus formában. Erre pedig némileg szükség van, mert a visszatérő Holly McClane (Bonnie Bedelia) mellett az első rész arrogáns riporterét, Richard Thornburg-öt (William Atherton) és Al Powell őrmestert (Reginald VelJohnson) is beleszuszakolták a cselekménybe. Őket viszont remekül ellensúlyozza az akadékoskodó aktakukac, Carmine Lorenzo figurája.

Amiben azonban a második rész elvérzik - a bőséges ketchup mennyiség ellenére is - azok a gonoszok. Itt érezhetően annyira igyekeztek a készítők rákontrázni az első részre, hogy nemegyszer a figurák már önmaguk paródiájába fordulnak. Ez különösen a(z általában nagyszerű) William Sadler alakította Stuart ezredesre igaz, aki amellett, hogy amikor először meglátjuk, valamiért a nudista harcművészetet gyakorolja, valamint attól akar fenyegetőnek látszani, hogy minden második mondatában káromkodva ordibál, egyértelműen el van túlozva, ezáltal pedig komolyan vehetetlen. Ezt nem könnyíti meg, a megszöktetni próbáló, könnyes szemű Árpád vezérünk, Franco Nero sem, Esperanza tábornok szerepében. Így hiába tesznek - ez esetben szó szerint - hidegre egy repülőnyi embert, és hiába erőltetnek bele egy némileg meglepő árulást, összességében sem érnek fel az első rész Hans Gruberével, ahogy a film is elmarad klasszikus elődjétől, de nem annyira, hogy ne lenne belőle egy tökös akciómozi.  

Értékelés: 80%

Die Hard - Az élet mindig drága (1995)

Két sikeres rész után a készítők nem hagyhatták, hogy ne váljon (akkor még) trilógiává a széria, a harmadik részre azonban már öt évet kellett várni, de a műfaj és a sorozat rajongói is egyértelműen kijelenthetik, hogy megérte. John McTiernan az első rész után visszatért a fedélzetre, és úgy újította meg a franchise-t, hogy közben hű maradt az első részhez. Megújította abban a tekintetben, hogy elhagyta az első két rész karácsonyi, zárt terű helyszíneit, és John McClane-t hazai pályán, New Yorkban küldte harcba, a rettentő kánikulában, ráadásul nem egyedül. McTiernan az első két részre jellemző hosszas felfedezést is nélkülözte, és szinte azonnal, az első percben bedob minket az események sűrűjébe. Ugyanakkor nem távolodott el a nagy elődtől sem, hiszen mint később kiderül, a várost fenyegető terroristák itt is egy körmönfont rablást próbálnak leplezni, akiknek a vezére egy régi sérelmet kíván megtorolni. Visszanézve - minden szórakoztató eleme ellenére - a film némileg előrevetíti 2001. szeptember 11-et, New York és Amerika kiszolgáltatottságát a terrorizmus ellen, amire a szintén Bruce Willis nevével fémjelzett Szükségállapot csak még inkább rájátszik.

Hirdetés

Bruce Willis itt járatta csúcsra a cinikus hekust, és McClane itt már lecsúszott figurája köszön vissza a legtöbbször egyéb szerepeiben is (pl. Az ötödik elem). A jól ismert zsaru itt mondhatni a gödör legmélyén van: az eddigiekben megismert felesége, Holly végül mégiscsak elhagyta a gyerekekkel, a rendőrségnél épp felfüggesztését tölti, két lépés választja el a masszív alkoholizmustól ("Egy lépés. Csak egy lépés."), mindennek tetejébe pedig egy őrült robbantó vele akar szórakozni. Ezen felül mellé keveredik egy harlemi kiskereskedő, Zeus (Samuel L. Jackson) is, akivel folyamatos verbális adok-kapokot folytatnak. Párosuk pedig remekül működik, leginkább a konkurencia Halálos fegyver széria duójához lehetne őket hasonlítani, nem csak a rasszok miatt.

A gonosz terén is visszaállt a világ rendje, lévén, hogy az első részben csúnyán alulmaradt Hans Gruber vérgőzös bátyja, Simon (Jeremy Irons) tör McClane életére. Irons pedig Rickman mellett a széria legjobb gonosza, nehéz is lenne közéjük bármelyik irányba mutató relációs jelet tenni. Ráadásul a játékidő első felében csak a hangját halljuk (amire az eredeti magyar szinkronban a néhai Szakácsi Sándor csak még jobban rájátszik), miközben McClane-ékkel a Simon mondja nevezetű játékot játssza, így mire testi valójában is felbukkan, egy valóban körmönfont és kegyetlen antagonista rajzolódik ki előttünk, és ez szerencsére utána sem változik. Ráadásul a Gruber szálnak ezúttal magyar vonatkozása is van: Simon egyik pribékje, Mathias Targo (Nicholas Wyman) korábban a magyar hadseregben szolgált, de ami még ennél is fontosabb, hogy a film alternatív befejezése vélhetően Magyarországon játszódik, erre utal a környezet, valamint Jeremy Irons néhány tört magyar mondata. (Az Oscar-díjas színészt egyébként ezzel a filmjével, valamint a nálunk forgatott Csodálatos Júliával, Eragonnal, Vörös Verébbel és Borgiákkal már tiszteletbeli magyarnak tekinthetjük.) A rajongókat pedig némileg meg is osztja, hogy az első rész, vagy pedig ez a legjobb a szériában. Annyi bizonyos, hogy nálunk a magyar szinkron Dörner Györggyel, Kálid Artúrral és a már emlegetett Szakácsival, valamint a briliáns egysorosokkal ezt emeli az abszolút közönség kedvenccé. 

Hirdetés

Értékelés: 100%

 

Die Hard - Legdrágább az életed (2007)

A negyedik részre 12 évet kellett várni, és felvetődött a kérdés, hogy a McClane-féle felhúzós órának van-e helye a digitális korban. A közönség és kritikai fogadtatás alapján azonban - ha nem is egyértelmű - igen volt a válasz és jól illeszkedett a sorozatba Len Wiseman (Underworld-széria) filmje, aki szintén korrekt helyettesítője volt a hamis tanúzásért börtönbe került John McTiernan-nek, mozija mégis némileg visszalépés a korábbiakhoz képest. Ez valamelyest abból is következhet, hogy ez volt az első film a sorozatban, ami a kezdetektől Die Hard mozinak készült, másrészt a rajongók nem vették jó néven, hogy a filmet a PG-13-as korhatár keretei közé szorították (nekik némi enyhítést jelenthet az Unrated verzió), és Wiseman kékre szűrőzött képei, valamint egyesek szerint a vége felé túlságosan a valóságtól elrugaszkodott befejezése is átlépett egy bizonyos határt.

Hirdetés

Mégis ez a sterilebb Die Hard nem hoz szégyent a sorozatra, noha a második részhez hasonlóan ez is sokkal jobban táplálkozik az elődökből. Sőt, itt figyelhető meg a leginkább a széria fokozásának az elve (ami azért lássuk be, valahol elvárható egy folytatástól), ami most is önismétléssel párosul (ez már kevésbé). Az első rész toronyháza után a cselekmény egy reptérre került, hasonlóan karácsonyi tálalással. A harmadik rész ismét tovább növelte a játszóteret, méghozzá egész New Yorkra, ugyanakkor az első rész trükkös rablását is megtartották. Ennek folyományaként a Live free or Die Hard (mely New Hampshire államának a kifordított szlogenje) már a fél USA területén játszódik, a cyber terroristák pedig hasonlóan a Gruber-fivérekhez, ezúttal is a saját bankszámlájukat akarják gyarapítani. Ennek folyományaként a harmadik rész után McClane ismét kap maga mellé egy sidekick-et egy hacker személyében (Justin Long), viszont az első két rész családi szála is visszatér a zsaru lánya, Lucy (Mary Ellizabeth Winstead) képében.

Bruce Willis azonban továbbra is jól hozza a mindig a legalkalmatlanabb helyzetekbe csöppenő zsarut. Ennyi idő után a szerephez való visszatéréshez viszont anyagi megfontolások is vezették, nem csak a nosztalgia. Az ezredforduló után Willis sorra gyártotta a gyengébbnél gyengébb bevételt hozó filmjeit. Legnagyobb anyagi sikere az 1999-es A hatodik érzék volt (a szerep is messze állt a színész imidzsétől), és a 100 milliós bevételi határt legközelebb csak a 2006-os Túl a sövényen című animációs filmmel lépte át (ami a vártakhoz képest így is alulteljesített, nem is lett folytatása), de az csak szinkronmunka volt, így nagyon ráfért, hogy leghíresebb szerepe visszarántsa a gödörből. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy az akkortájt az ötödik X-et átlépő sztár 25 milliót vágott zsebre, amiért viszont ismét elvitte a hátán a filmet.

Gonoszok terén azonban felütötte a fejét az új generáció, hiszen itt McClane-nek internetes terroristákkal kell felvennie a harcot, ami részben vicces, hiszen elképzelésünk szerint a hadnagy az internetre is csak úgy képes belépni, ha berúgja a gép monitorját. Maguknak a terroristáknak az ötlete egy újságcikkből eredt, ami arra világított rá, hogy szeptember 11 után hiába erősítette meg az Egyesült Államok a védelmét, a kibertérből érkező fenyegetések ellen majdhogynem teljesen védtelen. Ezúttal egy ilyen ellenféllel kell szembenéznie kedvenc - most már teljesen tar - zsarunknak. Thomas Gabriel pont az ilyen fenyegetések elhárítására szakosodott, azonban amikor a kormánynál a figyelmeztetése süket fülekre talált, majd elüldözték, elhatározta, hogy revansot vesz. Az alapvetően tehetséges Timothy Olyphant-ot (Szüzet szüntess!, Tolvajtempó) sok kritika érte, miszerint játéka erőtlen és olyan, mint egy duzzogó óvodás, akinek elvették az uzsonnás dobozát.

Kétségtelen, hogy a széria akkor rendelkezik karakteres főgonosszal, ha annak Gruber a családneve, és valamely neves brit színész alakítja, ugyanakkor közel sem olyan rossz Olyphant karaktere, mint a második rész túlzásba vitt Stuart ezredese. Mondhatni ő már inkább egy amolyan tipikus fehérgalléros bűnöző, aki nem szívesen mocskolja be maga a kezét, mert erre ott van csábos és kegyetlen barátnője, Mai Lihn (Maggie Q), aki a női emancipáció nevében - először a sorozat történetében - össze is csap McClane-nel, nem kevés látványos és mulatságos percet okozva ezzel a nézőknek.

Hirdetés

Justin Long képében viszont inkább egy idegesítő, semmint szórakoztató sidekicket kap maga mellé McClane, viszont a durcás, de mégis öntudatos kislányában szépen visszaköszön az első rész Hollyja, akárcsak a finom utalások (Johnson ügynök), vagy az időközben elhunyt Michael Kamen zenéjét megidéző Marco Beltrami aláfestése is emelik a kész produkció fényét. Az akciók viszont már késélen táncolnak a szórakoztatás és az elborult látványorgia közepette és nem csak az ominózus repülőgépes fináléra gondolok, hanem az olyan nyalánkságokra is, mint például autóval leszedni egy helikoptert. Azonban minden sterilitása és túlzása ellenére ez a rész nyugodtan nevezheti magát Die Hard-nak. Még.

Értékelés: 85%

Die Hard - Drágább, mint az életed (2013) 

Az "ötödik részre" ezúttal nem kellett 12 évet várni, de a rajongók azóta is azt kívánják, hogy inkább  egy évtized és egy minőségi folytatás, minthogy John Moore (A főnix útja, Max Payne) elkészítse ezt a förmedvényt Skip Woods (X-Men Kezdetek: Farkas, Max Payne) forgatókönyvéből, ami csak a nevében Die Hard, másban nem. És ebben a legborzasztóbb, hogy még főhősében sem, akit ugyanis látunk semmi köze John McClane-hez, mindössze egy érdemtelenül annak elnevezett karakter a színész megélhetési szerepeiből. Bruce Willis gyakorlatilag egy unott makréla arckifejezésével játssza végig a(z ez esetben szerencsére) legrövidebb epizódot, amelyben a hős zsaru a Moszkvát alakító Budapestről igyekszik kiszabadítani bajba került fiát, Jacket (a Spartacus - Vér és homokból, valamint a Jack Reacher-ből ismert, hiper tehetségtelen Jai Courtney), hogy tisztázhassák azt.

Hirdetés

Azzal még nem lett volna probléma, hogy a széria ötödjére megpróbál új utakat járni, közben felvonultatva a sorozat néhány jól ismert elemét, de ezt nem ártott volna tehetséges emberek, vagy legalábbis képzett iparosok kezébe adni. Mert ennek a borzadálynak (melyben hőseink lazán megjárják Csernobilt is) semmi köze a Die Hardhoz. Az egyébként decens, de tét nélküli jeleneteket nincs mi összetartsa, McClane esendősége teljesen odaveszett, és inkább lett belőle egy sebezhetetlen szuperhős, mint az az esendő, sérülékeny figura, akit anno a Nakatomi Toronyban megszerettünk. És jobb is, ha úgy emlékszünk rá, mert fiacskája személyében (Jai Courtney inkább egy Mekiben dolgozzon, mint a filmiparban) hiába kap maga mellé ismét egy segítőt (lásd. 3-4. rész), annyi élet van a számukra megírt (mit megírt?! összehányt!!!) forgatókönyvben, mint a Sziklás hegységben, és akkor az egymást átverő, hangsúlytalan gonoszok, valamint orbitális logikai baromságok még szóba sem kerültek.

Mindent elárul az egészről Willis megbánása a sajtó körúton, miszerint anno az első részben nem kellett volna kinyírni Hans Grubert, aki egy példátlanul jó gonosz volt (ebben egyetértünk veled Bruce). Ezek után kérdéses, hogy akarunk egyáltalán egy már belebegtetett 6. és egyben befejező részt egy végtelenül unott fejű McClane-nel, amiben a pletykák szerint az egykori zsaru Japánba utazik, hogy a Nakatomi vállalat meghálálja a három évtizeddel ezelőtt tett jócselekedeteit, továbbá egyszerre lesz ereddettörténet és játszódik a 70-es években és láthatjuk a jelenben Willis unott ábrázatát. Az biztos, hogyha az sem sikerül, a rajongók joggal fogják túszul ejteni a gyártó stúdió székházában a készítőket. Csak ezúttal senki sem lesz, aki drágán adja értük az életét.

Értékelés: 35%

Hirdetés
Hirdetés
X

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.